Azok, akik nagyon nezen élték meg a kezdeteket a babával, mikor jött el a pillanat, hogy mégis vállalnak másodikat? Vagy nem jött el a vágy?

Mindenkinek más, máshogyan nehéz. Én úgy gondolom, az a fajta anya vagyok, akinek idővel könnyebb lesz minden. Sok problémánk volt, nem ragozom, a lényeg, hogy nekem nem volt örömteli a babakorszak, nem tudtam élvezni, inkább stresszeltem, a szoptatás életem egyik legrosszabb élménye, kikészített a hozzátáplálás, a "nem értem, hogy mit akar", stb. Úgy érzem, ha majd beszél, jobb lesz, meg ha majd egyre értelmesebb lesz, jobb lesz, stb. Még nincs 2 éves.

Úgy érzem, hogy nem vágyom második gyermekre (pedig terveztük), egyszerűen nem akarom átélni a "szörnyűségeket" újra. A terhességet sem élveztem, inkább volt teher, a kórházi lét nagyon rossz volt, stb.

Aztán az jut eszembe, hogy később, amikor már "minden flottul megy" :D , akkor majd vágyom egy újabbra és azon kell agyalnom, hogy "megéri-e a szenvedést".

Ez így borzalmasan hangzik, de mindegy, marad ez a megfogalmazás, aki érti, érti, aki nem, annak kívánom, hogy ne is értse meg soha. :)

Volt olyan pont, amikor úgy érezted, hogy minden kezdeti rossz átértékelődik és megéri? Vagy inkább arra jutottál, hogy neked nem való több gyerek, ez az egy is épp elég?