Nem kellett volna gyereket vállalnom. Más is érzett már így? Mi lett a megoldás?

Én is így vagyok vele

Vagy beletörődsz, vagy elhagyod őket, vagy öngyilkos leszel

Erre szokták mondani, hogy késő bánat.

A megoldás, hogy keresel egy szakembert és megkeresitek az okát, majd felépítitek, hogy ezt az érzést hogyan lehet tudatosan megváltoztatni, mi kell hozzá. Persze kérdés, hogy akarsz e tenni ellene és jól csinálni a "szülőséget" vagyszéttárod a kezed, hogy ez neked nem megy. Piszkosul nehéz és rengeteg energiát követel meg tőled, ezt tudom. De a másik oldal, hogy beleszarsz és csak túlélsz ebben a helyzetben, és a gyerek lesz amilyen lesz, beleteszel annyi frusztrációt, amit személyiségfüggően dolgoz majd fel így-úgy. Lehet nem való neked gyerek, de mostmár hogy ott van, hajlandó vagy tenni érte, hogy ő ebből a legkevesebbet érezze, illetve hogy a te érzéseid is változzanak? Jól látszik, hogy egyedül nem megy ha évek múltán is ezt érzed. Ne félj segítséget kérni!

Biztos, hogy rossz pszichológusnál voltál, ilyet egy szakember nem mond. Sajnos akihez jártam, őt nem tudom ajánlani, mert januárban meghalt, pedig ő fantasztikus szakember volt. Mindenképp keress tovább, esetleg ajánlások alapján, aki imaginációs technikával és pszichoanalízissel dolgozik.

Tudom, hogy nagyon nehéz két gyerekkel, főleg ha kicsi a korkülönbség. De ezzel mindenképp foglalkozni kell, mert még évtizedek vannak előtted.

Kedves kérdező!

Tehát rosszul érzed magad a bőrödben? A régi életed jó volt, maximálisan elégedett voltál? Vagy amúgy is depresszív típus vagy? Ki tudsz emelni valami konkrétat, amitől nem érzed jól magad? /pl.a hétköznapok monotonítása/ Az alaproblémára kellene rájönni,amiből ki lehet indulni.

5-ös vagyok. 3,5 év, de még a "nagy" is itthon volt (nem kezdte az ovit), amikor a kicsi született. Valahol ott csúszott el.

A nagy "problémás", születése óta fejlesztésre szorul, pont ezért fsza anyukának (bocs a jelzőért) gondoltam magam, hogy "én mennyire jól menedzselem" a helyzetet. Tartottam ugyan tőoe, de maximálisan bíztam, hogy kettővel is menni fog. Hát nem.

Rá kellett jönnöm, hogy azért tudtam olyan jól kezelni a nagyot, mert csak rá kellett figyelnem.

Amióta viszont (9 hónapja) megvan a pici, úgy érzem, szétszakadok. A nagy "kezelhetetlen", az idegeim pattanásig, ordítok mint egy állat és utálom magam.