Aki nem vállal gyereket, annak tényleg céltalan, sivár, unalmas, semmit nem érő élete lesz?

Már miért lenne?

Aki vállal gyereket annak sem biztos, hogy tartalmas, boldog élete lesz!

Aki szeretne gyereket, benne/bennük találja meg a boldogságot.

Aki nem szeretne, az az élet más területén éli át a boldogságot. Másban teljesedik ki.

Családanya vagyok. A lányom az életem értelme. Én ilyen vagyok, más másmilyen. Barátnőm nem szeretne gyereket (a férje sem) ők utazgatnak, koncertre, színházba járnak. Nekik ezek adják meg azt az örömet amire szükségük van.

A boldogság sok kutatás szerint annyira belülről jövő dolog, hogy alig befolyásolják az életeseményeink (nyilván egy határon belül).

Én amúgy 32 évesen szültem, és pont ez a tapasztalatom: nem jobb, nem rosszabb, nem teljesebb vagy hiányosabb az életem.

Csinálgatom a teendőlista elemeit, próbálok megfelelni az elvárásaimnak, örülök ha vmi sikerül, bosszant ha nem.

Teljesen mindegy, hogy a valami az előadásom, az evezősversenyem vagy a kertem, vagy a hozzátáplálás következő eleme-e.

Várom, hogy újra dolgozhassak, de azzal nyugtatom magam, hogy lesz még rá elég időm, még meg is unom.

Nem értek ezzel egyet, sőt. A látványosan sivár-céltalan életű ismerőseim sokkal inkább a gyerekes anyukák közül kerülnek ki. Csak a közvetlen rokonságomban már van kettő ilyen. Valószínűleg azért is, mert az amúgy üres életüket a gyerekkel töltötték meg, csak hát a gyerek már kamaszkorától kezdve nem "program", ha pedig kirepül, akkor bizony újra full üres. Ilyenkor néhány év kínlódás után vagy magukra találnak (pl. anyukám ilyen szerencsére), vagy pedig a gyerekre való rátelepedéssel próbálnak további tartalmat kicsikarni (enyhén-mérsékelten ilyen anyósom, de ismerősök között vannak egészen extrém példák).

Persze a gyerektelenek is simán lehetnek sivár életűek, de hogy a gyerekvállalás nem véd meg a céltalanságtól és ürességtől, az totálisan biztos.

Nekem a gyerek adott célt és értelmet az életemnek. Igazából soha semmiben nem voltam jó, nincs kézügyességem, nem vagyok kreatív, matekos tárgyakból fel voltam mentve, humán tárgyak se mentek túl jól, mert amit megtanultam, másnapra elfelejtettem. Így tudtam, hogy nem vár rám túl nagy karrier. Így már nagyon régen tudtam, hogy ha megtalálom a megfelelő embert, akkor nagy családot szeretnék, hátha a gyerekeim nem öröklik tőlem ezt a tehetségtelenséget és ők meg tudják valósítani az álmaikat. Nem az enyémeket, a sajátjukat. Ettől még nem lesz belőlem helikopterszülő, tisztában vagyok vele, hogy a gyerek tőlem különálló lény, akit nem azért szültem meg, hogy birtokoljak, hanem azért, hogy lehetőséget adjak nekik arra, hogy jobbak, sikeresebbek legyenek, mint én voltam.

De nem gondolnám azt, hogy gyerek nélkül értelmetlen és sivár lenne az élete valakinek. Ha van más ami boldoggá teszi. Én nem szeretek utazgatni, nem szeretek koncertekre járni, persze a gyerekkel nyáron elmegyünk 1-2x nyaralni, de nekem az utazgatásból ez pont elég. De ha valaki imád utazni, és boldoggá teszi ha bejárhatja Európát, akkor neki nem lesz semmivel se boldogtalanabb az élete, mint nekem aki nem járja be európát, de van gyerekem.

Én remélem, hogy nem. Szinte az összes barátnőm lebabázott, és eleinte zavart, hogy én vagyok az egyetlen "szingli lúzer", de most, hogy egyik-másik már bilincsben érzi magát, mert évek óta nem dolgozik, a férje egy lusta malac, a gyerekre meg pont ők mondják, hogy értelmet ad az életüknek. Mert ha nem lenne, már csapot-papot hátrahagytak volna (hozzáteszem, nyilván abban az esetben teljesen nyugodtan meg is tehetnék ezt, nem tartoznának felelősséggel senkiért).

Én viszont ahogy öregszem (30 fölött járok már), egyre inkább érzem úgy, hogy ezt nem kell szégyellni vagy szomorkodni emiatt. Van, akit ez tesz boldoggá, van, akit amaz. Elmegyek egy gyereket barátnőmhöz egy napra vagy egy hétvégére, és komolyan mondom, idegileg annyira kimerülök, hogy alig várom, hogy mehessek másnap dolgozni. És az a probléma, hogy a legutolsó párkapcsolatomban sem éreztem ezt annyira máshogy, ellenben dolgozni szeretek, nagy baráti köröm van, és én az a típus vagyok, aki egyedül magában is nagyon szeret lenni (kicsit ambivalens dolog, tudom, de ahhoz képest, hogy mennyire nyitott, nagyszájú, mondhatni népszerű ember vagyok, alig várom hogy hétvégén pl. 2 napig ne is lássak senkit).

Szóval nem tudom, még nem vagyok életem végén (remélem:), hogy erről teljesen őszintén és relevánsan nyilatkozhassak, de szerintem csak annak lesz sivár és céltalan az élete, akinek nem volt más célja már tinédzser korától kezdve, de valamiért nem jött össze.