Jobban szeretem a lányomat, mit tegyek ezzel a helyzettel?

Arra gondoltál már, hogy ez a lányodnak is milyen nehéz lesz majd? Valószínűleg vele is rosszul fog bánni. Illetve a kisebb gyerekek sokszor megérzik ha a szüleiknek problémájuk van és megpróbálnak nagyon jók lenni, hogy legalább ők ne szomorítsák el a szülőt. Én is így voltam, a szüleim szenvedtek a nagyobb testvéreimmel és meg ilyen kis bocs hogy élek típusú mintagyerek lettem és szorongtam, hogy nehogy miattam is szomorúak legyenek.

Amúgy ebből az egész sztoriból hol van az apuka? Ő mit csinál, segít, hogy jobb legyen? Ha látja hogy neked nehéz, talán neki kéne többet foglalkozni vele.

Érdekes. Nekem lehet akarmilyen eleven/rossz a nagy, soha nem randul görcsbe a gyomrom. Attól viszont igen, hogy még itt hangoztatod.

Nagyon szépen kérlek, menj el családterapeutahoz, egyedul pszichológushoz, vidd a fiadat is gyerekpszichológushoz, mert ez a hozzáállás nem egészséges.

Nyugi ahogy nő egyre könnyebb lesz mert egyre kevésbé fogod látni benne a cuki és védtelen gyereket úgyhogy kevésbé lesznek rossz érzéseid, hogy így viselkedsz vele és ilyen gondolataid vannak. Majd egyszer csak azt veszed észre, hogy 16 éves és a haverjainál lakik hogy kerüljön téged, iszik, cigizik, nem tanul, szarba sem vesz téged és ha mégis kommunikáltok abban sem lesz köszönet. Majd a húgán bosszulja meg ezt a bánásmódot aki a kis kedvencke míg ő a mellőzött. 18-20 évesen aztán elhúz a búsba és ha szerencséd van akkor majd hallasz felőle ha meg nem akkor csak akkor fog előkerülni ha pénz kell.

Akkor majd lehet lelkifurdalásod, hogy valamilyen oknál fogva mérhetetlen ellenszenvvel fogadtad a saját gyermekedet erre a világra és ezzel elcseszted az ő életét. Tervezett gyerek volt egyáltalán? Lányt akartál már helyette is? Valami oka csak van ennek a hozzáállásnak hiszen minden értelmes ember felfogja, hogy egy kisbaba nem kívánságműsor akit beprogramozok, hogy ne sírjon és aludjon egész éjjel... A lányod a kis kedvenced és állítom annak a gyereknek személyisége is azért jobb mint a fiúé mert őt meg óriási imádattal fogadtad és neveled végtelen türelemmel.

Nagyon sürgősen menj el valamilyen terápiára, szakemberhez, szakpszichológushoz, tanácsadóhoz ha nem szeretnéd, hogy ilyen irányba menjen a kapcsolatotok mint amit vizionáltam! Még kicsi a fiad és van remény arra, hogy ezt helyrehozzátok de ehhez az egész család kelleni fog, apuka is aki gondolom kb 0 részt vállal ha meg sem említetted. Az a kisfiú azért jött erre a világra mert TI hívtátok őt, felelős vagy azért, hogy neki ne kelljen végigszenvednie az életét. Ő nem egy kutya akit ha nincs kedved vívni vele akkor kivágsz a kertbe oszt jó’ van, ő egy ember aki belőled lett, aki tőled függ, akinek most alapozod meg az életét! Szedd össze magad!

Én csak megérteni tudlak. Nekem egy gyerekem van, hasonló, mint a nagyod. Ha minden más adott lenne, akkor sem merném megkockáztatni, hogy még egyszer "kifogjak" egy ilyet, abba már szó szerint belepusztulnék.

Egy csomó energiát fektettem abba, hogy jó (jobb) legyen a helyzet, a viselkedése, a lelki állapota. És rengeteget alkalmazkodtam, tűrtem. De őszintén? Semmit nem ért, sőt... Én kizsigerelődtem, ő meg ahogy egyre okosabb és erősebb, annál nehezebb eset. Nem javul, csak romlik, és rettegek a kamaszkortól. Mostanában már én is visszavettem, energiatakarékos üzemmódban tolom inkább. Senki nem vigyáz rám, ha én nem vigyázok magamra. Nem éri meg beledögleni az ilyen gyerekkel való sziszifuszi munkába, mert ez kb. az. Nincs ez jól, hogy így viszonyulunk hozzájuk, persze, én is tudom. De semmi értelme emiatt őrlődni, egy darab hulladéknak érezni magunkat. Attól nem lesz jobb. Minden kapcsolat két emberen múlik, sosem csak az egyiken. De mindig elfelejtik, hogy ez a szülő-gyermek kapcsolatra is igaz. Ott sem kizárólag az anyán múlik annak minősége. Lehetsz te a világ legfantasztikusabb édesanyája, ha a gyereked meg ilyen... Nem egy tiszta fehér lap ő - így a kapcsolatotok sem -, amit egyedül te írsz tele...