Miért csinálja ezt sok anyuka?

Két dolog lehet. Az egyik feltűnési viszketegség. Amikor hasra kell esni a gyerek előtt bármiért. De ez a fajta úton útfélen postol 600ezer képet. Amik többynire uncsik. Aztán kicsit folyik a takony a gyereknek, máris sírni ríni kell.

Van a másik csoport, akinek mondjuk nincs nagy társasága, vágyik egy kis beszélgetésre, talán együttérzésre. Mert mondjuk barmi rossz ott ülni a beteg gyerek mellett. Ez ugye megviseli a szülőt is. De mondjuk ez a fajta szülő nem konkrétan a gyereket fotózza, max egy inf. csövet, vagy a kórház táblát. Ő nem a gyerekről "dicsekszik", hanem beszélgetni vágyik.

Én így gondolom.

Bocs, de én nem gondolom, hogy együttérzésre vagy segítségre van szükség. Szimpla buta feltűnési viszketegség és borzasztó énközpontúság, hiszen nem is a gyerekről van szó, hanem a degenerált anyjáról. Akinek valódi segítségre van szüksége (akár lelki, akár más értelemben), az meg tudja keresni személyesen azokat, akik erre képesek, nem pedig álszentkedve posztolgatnak a facebookon.

Ez alól egy kivétel van, amikor a gyerek súlyos beteg, és nyilván ilyenkor a segítségkérésnek egy nyomatékosítása a bágyadt, beteg gyerekről hozzácsatolt kép (rengeteg visszaélés történik ezekkel amúgy :(). A megfázott, hányós-fosós vírustól legyengült gyerek facebookra posztolásának az ég világon semmi értelme az ostoba anyjának a hülyeségén kívül.

Uhh, a falra mászom az ilyentől...

És akkor kommentben kérdezik, hogy mi baja, de azt már nem mondja meg. Kéthetente posztol egy ilyet és minden nap van kirakva kép a gyerekről.

Feltűnési viszketegség, semmi más.

Nyugodtan egy csoportos privát üzenetben elküldhetné a közelieknek vagy akinek akarja küldeni, és ott részletesen meg is beszélhetnék, amit akarnak.

Én már raktam fel kórházas mosolygós képet (nagy bajok közepette), tettem ki olyan képet,hogy * korházban vagyunk. Vagyis jelölést, vagy hogy mondják, kép nélkül. Fél életünk erről szól, néha megestem, hogy kirakta, talán 3 alkalommal. De mind arról szólt, hogy milyen hősiesen viseli. Aki jól ismer minket, az tudja nagyjából miért, de egyébként nem erről szól a hétköznapunk, nem szeretek panaszkodni. De néha megesek , elesek én is, mert nehéz. Olyankor ilyet merészeltem tenni. Nagyon jól esett amit hozzáírtak biztató szavakat.

Alapesetben ha teszek is fel képet az mind életvidám boldog fotó, mert ebbe kapaszkodunk. Viszont amikor tettem fel ilyet (megjegyzem gyerekről sápadtan, bágyadtan, csövekkel sosem!) akkor nem sajnálatot vártam, hanem inkább a sok pozitív energiát, kedves szavakat. Ugyanis amikor az embernél beüt a baj, hónapok alatt elkopnak a "jó" barátok. Kiderül mennyire is jók igazán :( És ez ugye plusz teher. Mert valljuk be , mi anyák is emberből vagyunk, hiába a gyerekért élünk, övé minden percünk, ettől független érző emberek vagyunk, nehéz amikor izgulsz, aggódsz, de még a környezeted se kímél és épp azok, akikben eddig bíztál, eltűnnek. És ez nem egyedi sajnos.