Milyen autista gyereket nevelni?

Nagyon nem mindegy, milyen fokú az érintettség. Enyhe esetben csak egy kis plusz elfogadás kell. Hogy ne akadj ki a szokatlan dolgokon.

A másik véglettel nincs közvetlen tapasztalatom. Ismerős családban van, ott elég nehezen boldogulnak. Az anya nem tudja elfogadni a helyzetet, és ettől még nehezebb neki.

Asperger szindrómás a lányom, 6 éves. Mindenhova járunk, bár van olyan, hogy kékre-zöldre ver engem,mert pl sorba kell állni (megtörtént,a pszichológusa azt hitte,más vert el....).

Szóval nehéz. De túl kell élni,nem szabad bezárkózni.

Nekem nem tuti, hogy autista, nem tudták eldönteni, most hivatalosan adhd-s, de egyébként minden fejlesztő azt mondta, hogy fogadjam már el, hogy auti. Pszichiáter nem erősítette meg.

Nekem nagyjából megszakadt a kapcsolatom a családdal, barátokkal. Mivel tényleg nem szembetűnő, leginkább csak neveletlennek tűnik, ezért mindenkitől kapom, hogy nem igaz már, hogy nem vagyok képes megnevelni a gyerekemet. Anyám konkrétan közölte, hogy semmi más baja nincs, csak hogy én vagyok az anyja. Szóval nagyon megterhelő, amikor el vagy keseredve, a padlón vagy, és várod a támogatást a családodtól, még inkább csak azt kapod, hogy minden a te hibád. Ezért én inkább már nem járok össze a családommal, erre semmi szükségem.

Próbáltunk néha eljárni ide-oda, hogy normális életet élhessünk, de általában kudarcba fulladt. Pl. céges családi nap így nézett ki:

-itt a lufibohóc, szeretnél lufit? nem. -Itt az arcfestés, szeretnél arcfestést, nem.

Tesó szeretett volna, kivártuk a 2 órás sort, amit nagyjából végig ordított. Amikor végre úgy döntöttünk, hogy megyünk haza, akkor az ajtóban meggondolta magát, hogy ő mégis szeretne arcfestést. A sor kb 2 km-es. Mondtam neki, sajnálom kisfiam, de most már megyünk, ezt a sort nem álljuk ki megint. Olyan ordítás lett, hogy az egész cég ismeri már a fiamat. Ketten alig tudtuk kivonszolni a kocsiba az ordibáló gyereket. És ez az ordítás otthon még 2 napig tartott. Nem túlzok, este álomba hisztizte magát, és reggel azzal kezdte, hogy menjünk vissza a lufibohóchoz. Mondtam neki, hogy már rég nincs ott, de nem érdekelte.

(Anyám szerint azért csinálja, mert hisztivel mindent elér, amit akar. Ha elég határozott lennék, már ki lehetett volna nevelni belőle.)

Általában minden családi program valami hasonlóképp zajlott. Úgyhogy végül inkább nem jártunk sehova.

Találtunk egy babysittert, aki vagy 20.000 ft-ért ott aludt mellette, miközben a férjemmel elmentünk este színházba vagy buliba. Ezt kb. olyan félévben egyszer játszottuk el, amilyen drága dolog.

Aztán jött a covid. Én meg rákos lettem. Most már 2 éve nem voltunk sehol, de szerintem most már elmehetnénk úgy, hogy itthon marad pár órát egyedül, már 13 éves. Csak hát már lehet, hogy nem is igazán szeretnék sehova sem menni a férjemmel meg nincsenek is barátaink.

Utolsó, ez nagyon durva. Nagyon ijesztő, hogy szakemberek se tudják megmondani, hogy mi lehet a baja a fiadnak. Az arcfestős esetnél elég következetes voltál.

Mondjuk lehet gonoszan hangzik, de súlyos és kezelhetetlen viselkedészavaros gyerekeknek javító-nevelő intézetben lenne a helyük szakemberek között, addig amíg meg nem tanulnak civilizáltan viselkedni.