Ha elhagynám a férjemet, és nem szeretnék a felügyeleti jogért harcolni, mi lesz a fiunkkal?

"Komolyan minek kellett neked gyerek ha csak így eldobod?"

Őszintén?! Nem kellett. Mégis amikor terhes lettem, bárki, akivel beszéltem (a párom, a szüleim, a legjobb barátnőm) áradozott, hogy mennyire jó nekem, és milyen szupi lesz később. Hát nem lett szupi. Elfelejthettem a már évek óta megtervezett, dédelgetett "álomesküvőmet", helyette volt sima polgári 'szertartás' két tanúval és a szülőkkel, nagy hassal a 40 fokban. Végigszenvedtem az egész terhességet, aztán volt egy szörnyű szülésélményem is, amit tetőzött az, hogy utána hetekig felkelni alig bírtam. Reménykedtem, bizakodtam, hogy majd idővel jobb lesz, de helyette csak sz_rabb lett. Elhidegültünk a férjemmel, szerinte nekem 0-24 a gyerek mellett kéne lenni, az, hogy elmenjek a barátnőimmel egy gyors ebédre, vagy megnézni egy filmet a moziban, az már felesleges luxus. Lassan egy éve nem voltam semmi normális programon, mert a gyerekkel nem lehet menni (sír a babakocsiban kb 5 perc után, fél mindenkitől). Vagy ha mégis sikerült elszabadulnom kicsit, csak nagy viták árán... Belebolondulok, ha így kell leélnem az életemet... Nem vagyok öreg, van esélyem arra, hogy "újrakezdjem". Nem vagyok jó anyuka, nem álltam még készen erre. Ez van, sajnos nem tudom visszacsinálni már. A babának is jobb lesz, mert hiába látom el, és gondoskodok róla, hogy nem tudok szívvel-lélekkel az anyukája lenni.

Lehet beszólogatni, és savazni, de attól a helyzeten változtatni nem fogtok tudni.