Túlteng bennem az anyai ösztön? Mit tegyek, ha féltem másnál a babánkat?

Nem tudom miért, de egyszerűen félek, ha nincs nálam, nem látom, nem vagyok vele. Áprilisi születésű a kislányunk, minden tekintetben "álombaba", de vannak helyek, amik nem egy picinek valók. Ha ilyen helyre megyek/megyünk, akkor vagy anyukám, a párom anyukája, nagyszüleink, vagy a legjobb barátnőm van a picivel (aki a keresztanyukája is lesz). Csupa olyan ember, akikre az életemet is rábíznám, és akik napi szinten látják a babát, foglalkoznak vele, és nagyon szeretjük őket (tehát nem "kényszerből" találkozunk velük). Ráadásul jelenleg még a szüleimnél élünk, szóval anyukámékon alkalmasabb embereket nem is tudnánk találni, ráadásul mindig annyira lelkesek, ha unokáznak.

Mégis néha elfog a rosszérzés, hogy jaj vajon mi lehet vele, alszik-e, evett-e már. Pedig mindig jó a kedve, nem szoktak nagy sírások lenni nélkülem... Tudom, hogy örülnöm kéne, mert más szülő még 1-2 év után sem tudja másra hagyni a gyerekét, de valahol rossz is. Sőt, azt vettem észre, hogyha nincs ott, akkoris róla beszélek, róla nézem/mutogatom a képeket, videókat, vagy éppen azt zaklatom, aki vigyáz rá, hogy mit csinálnak éppen.

Az egész terhességem alatt 'laza' voltam, meg úgy alapból az életben is igyekszem az lenni, de most nem annyira megy. Hogy változtathatnék ezen?