Akik sosem hagyták sírni a babájukat azoknak később származott ebből hátrányuk?

A rokonságunkban van egy kislány, akit csecsemőként hordozott az édesanyja. Kiegyensúlyozott, magabiztos, barátkozó gyermek lett belőle. Bizonyára nem csak a hordozástól, a szülők is hasonló természetűek.

Másfél évesen síelni voltunk a fiatal párral, ekkor már minden további nélkül meg lehetett "beszélni" a kicsivel, hogy a szülők "elmennek síelni a nagy hegyre, ott fognak lecsúszni..." rá pedig én fogok vigyázni. Pedig nem voltunk szoros kapcsolatban előtte, gyakorlatilag kb. 2 napja ismert ekkor. Nyugodtan eljátszott, néha kérdő hangsúllyal ennyit mondott: "Anya?" De ilyenkor elég volt elmondani az előző szöveget (Anya síelni ment apával, nagy hegy, stb.).

Idegenek között, pl. az étteremben is magabiztosan mozgott, bátran barátkozott a felnőttekkel. Néha visszajött a szülőkhöz, biztonságot gyűjteni, aztán újra felfedező útra indult.

Az utóbbi időben gyakrabban találkozunk. Most már két és fél éves, nagyon kedves, nyugodt természetű kisgyerek. Ma több mint fél óra hosszat olvastam neki verseket egy Gazdag Erzsi könyvből. Ült az ölemben és csak ennyit mondott mindig: most ezt, most ezt... meg mutogatta a képeket, amit kérdeztem tőle.

Talán az is közrejátszik ebben, hogy a családban csak az apának van okos telefonja, amit sose ad a gyerek kezébe, TV-jük nincs, mesefilmet időnként számítógépen néz a szülőkkel. Néhány Mekk Elek és talán Süsü epizód van a repertoáron.

A legnagyobb már kamasz, a legkisebb 2,5 éves. Egyiken se látni, hogy hátrány érte volna. Nincsenek elkapatva, nem lógtak rajtam állandóan. Oviban se írtak utánam, tudták, hogy ha azt mondom, hogy uzsonna után ott vagyok érte, akkor az úgy lesz.

A kamaszom se anyámasszony katonája, haverozik, kezd futni a lányok után. Némi függetlenségi háborút leszámítva jó magaviseletű, jó tanuló, megbízható gyerek.

3-as, szerintem a "nem hagytam sírni" alatt nem azt értettük, hogy eldugítottam cumival. Én sem hagytam sírni soha, de cumi nem volt a szájában. Ha sírt, nem azt akartam, hogy csöndben legyen, hanem tudni akartam, miért sír. Ha éhes volt, megetettem, ha magányos, a karomba vettem, ha álmos, elaltattam. Nem hagytam sírni soha. Sajnos az ovikezdéssel rákényszerültem, hogy sírva adjam át az óvónőnek, mert nem adnak rá lehetőséget, hogy 3 percig vele legyek a csoportszobában. A családi napköziben sose hagytam ott sírva, leültem mellé amíg igényelte, és ez soha nem volt több 5 percnél.

A múltkor mesélte, hogy azt álmodta, hogy megvédtem valamitől. Azt gondolom, ezt jól csináltam szülőként, mert sose vettem félvállról a gondjait. És ez ott kezdődött, hogy ha sírt, akkor nem hagytam sírni.