Olyan anya vagy amilyennek gondoltad, hogy leszel?

A legcikibb az egészben, hogy óvónő vagyok, és 10 év munka után jöttem gyesre. Nagyon szerettem a munkámat, a gyerekek is szerettek, 6 évig olyan oviban dolgoztam, ahol 2/3-ad rész halmozottan hátrányos etnikum volt. És volt türelmem hozzájuk, szerettem őket.

De már nagyon nagyon vágytam saját babára is, és nagyon boldoggá tett a kislányom érkezése. Mondom, jó ideig flottul ment minden, úgy éreztem, jól koordinálom a dolgokat, a háztartás is rendben volt, a babával is sokat foglalkoztam, rengeteget játszottunk, csatangoltunk....

Aztán, ahogy nagyobb lett, 3 év körüli, valahogy kifogytam magamból. Nem találok erre jó szót. Aztán jöt a második baba, és a helyzet egyre rosszabb, nem hogy javulna. Ami a legjobban bánt, hogy meg kell erőszakolnom magam, hogy legyen kedvem játszani vele! NEKEM, aki 10 évig 25-30 gyerekkel játszottam minden nap, és élveztem...a sajátommal meg már nincs türelmem. Ha látom, hogy fut a ház, ha tudom, hogy épp elaludt a kcsi, de biztos mindjárt felkel, ha tudom, hogy teregetni kellene (mint most is :-((), akkor egyszerűen képtelen vagyok leülni iskolásat játszani a babákkal, ő pedig jön utánam, és nyúz, én meg küldözgetem, de csak jön, akkor emg már a plafonon vagyok.

Nah, mindegy, ez az én saját problémám, ne haragudj, hogy ha úgy érzed offolom a topicod! :-( Csak ez most úgy kibukott belőlem! :-( Bocsánat még egyszer.

2. valamint utolsó előtti válasz, mintha én írtam volna...

Én nem vagyok óvónő, de nekem is mindig óriási türelmem volt más gyerekeihez, míg nekem nem volt. Most van 3,imádom őket, de néha én is ezeket érzem, mint Te... nagyon rossz ezzel szembesülni, hogy nem úgy mennek a dolgok, ahogy az ember eltervezi, szeretné...

Ne is mondd, nagyon jól esne! :-))

A szüleim a közelben laknak. Én nem szeretem a segítségüket kérni, mert szeretném azt a látszatot kelteni, hogy nem szorulok az idős, beteges szüleim segítségére, boldogulok egyedül is....még inkább nekem illene segítenem őket, de ettől függetlenül maguktól is segítenek. Csak az a baj, hogy ilyenkor is csak azt érzem, hogy milyen anya vagyok én, hogy lepasszolom a nagyot, és még örülök is, hogy egy kicsit nincs itthon, ahelyett, hogy én lennék vele, hisz valójában rám vágyik, velem akarna játszani.

Nem, én csinálom rosszul, nem jól osztom be az időmet. Reggel még viszonylag jól indul a nap, van energiám házimunkázni is, meg a gyerkőcökre figyelni is, de a délután már túlélés estig, mire végre hazajön a férjem. :-( Olyankor már mindenre ugrok, semmihez és senkihez nincs türelmem.

Igen, a nem alvás ki tudja készíteni az embert. Nekem mindkét gyerekem sűrűn ébred éjszaka (a nagy már nem, de olyan 2,5 éves koráig ő is), úgyhogy biztos annak is köze van az "állapotomhoz", hogy 4 éve nem aludtam egy normálisat.

Látod, az a bajunk, hogy túl görcsösen akarunk jó anyák lenni. Ha sokkal lazábbak lennénk, nyilván mindenkinek jobb lenne, de olyan nehéz lazábbnak lenni. Én egyszerűen nem érzem jól magam, ha szalad a ház, nincs lelki békém. Nem kell glédában állni mindennek, de legyen olyan állapotban a ház, hogy ha jön egy vendég, ne kelljen szégyenkezni.

És akkor itt jönnek a problémák. Lányom lelkesen hív, hogy játsszunk, de kupi van, nincs türelmem leülni játszadozni. Nekifogok pakolni, hívom, segítsen. Vagy jön, de látványosan szenved, vagy nem jön egyáltalán (itt kezd emelkedni a pumpa). Vagy bevágja magát bosszúból a TV elé (erre alergiás vagyok), vagy nekifog egyedül játszani, aminek egyrészt örülök, másrészt ez azzal jár, hogy azon a csapáson, amin én elpakolok, ős zépen visszapakol, mert pont az pont akkor pont oda kell. Úgyhogy abszolút nem látszik semmi a munkámból.

A kicsi meg most kezdett mászni, állni, és borzasztó érdekes a világ, mindent el akar érni, meg akar fogni. Első babánál még egyszerű volt, de most minden pillanatban észnél kell lenni, nincs-e a földön véletlenül egy legókocka, vagy egy playmobil kütyü...

Szóval ziz az egész nap. És mire valahogy elérem, hogy nagyjából OK minden, és JÓL VAN AKKOR, ÜLJÜNK LE JÁTSZANI, szinte látom magam, amilyen üveges a tekintetem, sehol semmi csillogás, semmi lelkesedés....élmény lehet velem a közös játék! :-(

Fenébe, pedig tényleg olyan jól ment az elején.

Amúgy én is szuper aggódós vagyok. Nem tudom, más hogy csinálja. A védőnéni mindig mosolyog rajtam, gondolom, el vagyok könyvelve, mint paramama, de képtelen vagyok lazán kezelni a dolgokat. Szerintem ilyen típusok vagyunk!

Amikor megszületett a lányom, az öröm és boldogság mellett az első megdöbbentő felismerés az volt, hogy úristen, én most már életem végéig aggódni fogok ezért a csöppségért! És eddig valóban! :-)

Köszönöm a topicodat, nagyon jól esett ezeket a dolgokat kiírnom magamból!

Nyugodalmas jó éjszakát és boldog babázást neked!:-)