Hogy éljük ezt túl? Mit tegyek, hogy a lányom a legkevésbé sérüljön?

A (volt) vőlegényem úgy döntött, hogy elege van a szülőségből és a kapcsolatunkból...

November végén lett fél éves a lányunk. Fiatalon lettünk szülők (én 21 éves vagyok, ő 24), de sosem mondta, hogy kételkedne, vagy nem akarná ezt. Nem voltak gondjaink, imádta a lányunkat és engem is. Erre három napja közölte, hogy ő ezt nem bírja és elment. Teljesen összetörtem. Vele képzeltem el a jövőmet, mellette akartam megöregedni, borzasztóan szeret(t)em. Mióta elment, rengeteget sírok és úgy érzem, hogy többet nem tudok már soha tényleg, őszintén boldog lenni.

A családom és a barátaim, barátnőim mellettem állnak, még a vőlegényem családja is... Mondták, hogy ettől függetlenül bármikor menjünk hozzájuk, ha van valami gond, hívjam őket nyugodtan és hogy majd Karácsonykor is szeretnének jönni, mert bevásároltak ajándékokból a babának és nekem is. Anyukám mára elvitte a babát hozzájuk, meg mondták a barátnőim is, hogy mozduljak ki, menjünk el este meginni valamit, de semmi kedvem és erőm nincs az emberekhez. Meg hogy műmosollyal mondjam, hogy "jaj nincsen semmi gond, jól vagyok"... De nem zárkózhatok be az életem hátralévő részére, hiszen itt van a lányom és nem akarom, hogy azt lássa, hogy minden akadálynál padlóra kerülök és képtelen vagyok felállni. Csak éppen fogalmam sincs, hogyan kezdjek hozzá a gyógyuláshoz.

Akik egyedül maradtak egy évnél kisebb babával, hogy bírtátok?

Mennyi idő volt, amíg belejöttetek a mindennapokba?

A baba hogy viselte ezt az egészet? Később jó kapcsolata lett az apukájával?