Vállalnátok úgy még egy babát, ha a nagyobb gyereketek kifejezetten nem akarja?

Szerencsére az én 5 évesem ennél komolyabb kérdésekben is tud dönteni, de ez most irreleváns, mert jelen esetben nincs döntéshelyzetben, nem írnám le többször.

Átgondolom a nevelésemet. Egyértelmű, hogy a testvéri kapcsolatra komoly befolyással van. Csak azzal nem értettem egyet, hogy a személyiséget is a nevelés határozná meg teljes egészében, illetve hogy az emberi kapcsolatokra, így a testvérire is, nem lenne hatással az alapszemélyiség, hanem kizárólag a nevelés.....

Egyszer azt olvastam valahol, hogy a nagyobb gyermeknek olyan érzés, amikor kistestvére születik, mintha a férjünk hazaállítana egy második feleséggel, és közölné, hogy mostantól velünk fog élni, ugyanúgy szerei, mint minket:) Trauma és veszteség akkor is, ha nyer is általa a gyerek még egy másik embert, aki szereti, és rengeteget tanul az életről a testvére mellett.

Én a testvérféltékenységre talán éppen ezért mindig is természetes érzésként gondoltam, amit engedni kell megélni, szabad dühösnek, csalódottnak lenni, még a gyászfolyamathoz is tudnám hasonlítani, milyen lehet elveszíteni a kizárólagos figyelmet.

Ezért kicsit fenntartással kezelem a beszámolókat azokról a testvérekről, akik az első perctől fogva imádták a picit és sosem voltak negatív érzéseik vele kapcsolatban.

Egyébként igazságosnak lenni a testvérekkel nem feltétlenül egyértelmű és egyszerű szerintem. Úgy biztos nem lehetünk igazságosak hogy mindig mindenből ugyanazt vagy ugyanannyit adunk, mert eleve eltérőek az igényeik is, már csak életkorukból adódóan is. Hétköznapi példa nálunk a játszótér. Fiam ügyes, jó mozgású, legnagyobb örömömre még sosem érte komolyabb baleset játszótéren, ráadásul egy-egy percig érdekli csak egy játék, utána megy a következőre.

A lányom egy órán át képes hintázni, és még nem tudja hajtani magát, lökni kell.

Felnőtt ésszel tiszta sor a szituáció: a fiúcska nyugodtan menjen játékról játékra, én messziről figyelem, dicsérem, figyelmeztetem, ha kell, miközben a kislányt hintáztatom. A fiam értelmezésében viszont ez úgy nézne ki, hogy az egész játszótéren csak a kislánnyal "foglalkoztam". Nyilván van köztes megoldás, egy kicsit ennek kedvezni, egy kicsit annak....

Szoptatás-altatás: felnőtt ésszel nincs abban kivételezés, hogy negyed óra alatt elaltatom a kicsit, aztán amíg alszik, akár két órán át is tudok figyelni csak a nagyra, játszani, stb. Így képzeltem legalábbis a kicsi születése előtt. Aztán kiderült, hogy az én okos 3 évesem nem tud kivárni negyed órát, annyira forr benne a düh, amiért a kicsivel elvonulok, hogy inkább rugdossa az ajtót, stb. Így a negyed órából egyrészt egy óra lesz, másrészt remek a hangulat is a közös játékhoz:(

Mondjuk erre konkrétan pszichiáter mondta, hogy nem az én nevelési hibám, hogy nem tud kivárni, hanem az ADHD-ra jellemző.

Arra akartam csak kilyukadni, hogy nagyon sokaknak lehet sérelme gyerekkorából, mert a szülei nem voltak vele igazságosak a testvérükkel szemben az ő szempontjukból, de szülőként lehet, hogy ők sem tudnának jobb megoldást találni mindenre....