Vállalnátok úgy még egy babát, ha a nagyobb gyereketek kifejezetten nem akarja?

Hm, megmondom őszintén, nagyon rosszul esett az itteni válaszok közül nem egy. Nem akarom leírni az egész életünket, de végtelenül igazságtalan az a feltételezés, hogy a fiammal nem foglalkozom, azt meg pláne igazságtalan és nagyon bántó a szememre vetni, hogy ő oviban van, míg én a lányommal itthon vagyok. Ne vicceljetek, talán jegyző engedéllyel felmentést kellene kérnem, és nem kéne oviba járnia, csak mert itthon vagyok még a kicsivel?

Nem ő irányít. Mi döntünk, de éppen azért, mert törődünk vele és az érzéseivel, igényeivel, mérlegeljük, hogy neki mi lenne jó vagy legalábbis jobb.

3 éves volt, amikor a húga született, azt gondolom, hogy bár biztosan én is hibáztam épp annyit mint bárki más a nevelésben, amit anya meg tud adni a gyerekének gyengédségből, figyelemből és szeretetből, azt megadtam és megadom a mai napig. Pontosan annyival adok kevesebbet a húga születése óta, amennyivel emberileg lehetetlen pontosan ugyanannyit adni kettőnek időben, mint egynek.

Nagyon rosszul estek a vádjaitok, kár volt kiírnom ez a kérdést:(

Köszönöm:) Én is hasonlóképpen gondolom a szívem mélyén.

Biztos, hogy nem csinálom tökéletesen, sok minden nem úgy alakult a gyakorlatban, mint ahogy terveztük-elképzeltük elméletben.

A fiam szerint valóban elhanyagolom őt. Ugyanakkor már akkor is így érzett, amikor még egyedül volt, és már a húgát sem akarta:) Akinek mond valamit DR. Sears "többemberes" baba terminusa, az érti, miről beszélek.

Reggelente egyedül vagyok a kicsikkel, együtt megyünk hárman az oviba, az úton a fiammal beszélgetek, kitalálósdit játszunk, vagy mást:) Hazafelé már egyedül hozom, gyalog jövünk, beszélgetünk. A húgát hetente kétszer két órára csanába viszem, ő imádja a társaságot, én pedig ezalatt kitakarítok és amit csak lehet, előre megfőzök, hogy amikor a gyerekek itthon vannak, ne ilyenekkel menjen el az időm, kivéve a mosogatás nyilván. Amikor a gyerekek ébren vannak, nem kapcsolom be a számítógépet, okostelóm, FB profilom nincs is, ahogy TVnk sem. Nincs külön gyerekszoba, együtt van az egész család a nappali-konyhában. Együtt is alszunk, igen, a nagyfiam is mellettem alszik (bár már tényleg nem szoptatom:):):) Minden este én fürdetem, én olvasok neki mesét és még sokáig maradok vele, beszélgetni, összebújni. Hétvégén, ha a férjem otthon van, amikor a húga elalszik, csak vele játszom vagy elmegyünk valahová (ő már nem alszik délután). Nagyszülő nincs, sem más rokon, ezért soha nem vigyáz rá más, a férjemmel sem szoktunk elmenni kettesben soha sehová.

Én nem érzem az, hogy le van t***va, inkább azt, hogy szétszakadok. És nem azért, mert ilyennek neveltem. Élete első percétől ilyen volt, soha semennyi figyelem nem volt elég neki, de hát ezt már az első hozzászólás első sorában leírtam azt hiszem:(

Ehhez képest a húga eljátszik egyedül délutánonként, és a héten kétszer csanában tölt két órát délelőttönként, mégis a világ legelégedettebb, legkiegyensúlyozottabb gyereke, aki összepuszil minden babáról készült képet:)

Biztosak vagytok benne, hogy csak a szülők (anya) rossz nevelésén múlhatnak egy kisgyerek testérrel kapcsolatos érzései, személyisége pedig egyáltalán nem számít a dologban?