Jogos, hogy nem érzem úgy, hogy a vadiúj babadolgokat oda kéne adnom a nővéremnek?

Én 24 éves vagyok és 21 hetes terhes.

A nővérem 36 hetes és most szakított a barátjával... A történet annyi, hogy kitartottként élt évekig, nem tanult, mert hogy "majd ha kitalálja mit szeretne csinálni", meg hogy sokat utaznak, elkíséri mindenhova a barátját és így ideje sem lenne semmire. Persze a pasi mindent megadott neki, összetörte a 20 milliós kocsit, következő héten már megkapta a következőt, stb. De 1 éve kiderült, hogy a pasi folyamatosan csalja, sokat veszekedtek emiatt és a tesóm kitalálta, hogy egy gyerek majd megoldja a gondokat. Viszont a barátja nem akart gyereket, 43 évesen már csak tudja, mit akar az életben és mit nem. De a nővérem erősködött, hogy örülni fog, minden oké lesz. Viszont a 12. hétig nem mondta el és a barátja nem örült, szó szerint őrjöngött. Akkor szakítottak pár hétre, majd újra összejöttek és minden rendben volt, vagyis a nővérem szerint. Viszont most 2 hete végleg kidobta a testvéremet, nem is beszélnek egyáltalán. Semmi babacuccot nem vettek még, mert Ő a barátjával akart menni, pár babaruha van összesen... Csak ugye már pénze sincsen, anyukámék pedig nem tudnak csak úgy odaadni neki hatalmas összegeket. Ezért eszükbe jutottam én, mert én már a terhesség kezdete óta vásárolgatok a lányunknak, ruhából már annyi van, hogy tele a szekrénye, megvettük a babakocsit és hozzá a kiegészítőket is, etetőszéket, pihenőszéket, stb. És azt szeretné anya és a testvérem, hogy ezeket adjuk oda addig, amíg a babánk meg nem születik... De én ezt nem akarom, mert egy vagyont költöttünk a babaholmikra már így is és szeretném, ha először a mi babánk "használná". És van egy olyan érzésem, hogy mikor kérnénk vissza, egy része a cuccoknak tuti ott maradna...

Soha nem dolgozott meg semmiért az életében, én keményen tanultam, hogy ott legyek, ahol ma vagyok. Anyáék is folyton őt pátyolgatták, mikor 22 évesen összehozott egy középfokú nyelvvizsgát (úgy, hogy előre tudta, milyen tételt kap), hatalmas ünnepi ebéd volt rendezve, mikor nekem meglettek a felsőfokú nyelvvizsgáim gimnazistaként, annyit kaptam anyáéktól, hogy "ez a dolgom". Mikor mondtam még régebben, hogy a testvéremnek valamit kezdenie kéne magával, vagy legalább tanulnia, megkaptam még a szüleinktől is, hogy rosszindulatú vagyok és irigy, amiért engem nem támogat a párom. Támogathatna, meg amíg tanultam, meg is tette. De akkor is borzasztóan éreztem magam, hogy nem vagyunk egyenrangúak és képtelen lettem volna úgy élni, mint a testvérem, hogy egy pár cipőt nem vehet magának a barátja engedélye nélkül, meg bármit vett, a számlát el kellett tennie, hogy megmutassa otthon, mire költötte a pénzt...