Van olyan Anyuka, aki néha kiabál (t) pici babájával, de le tudott róla szokni?! Hogyan?

szerintem néha nem is árt, de nem mindig , és nem mindenért szabad kiabálni. de inkább gondolom egy hangfelemelésről van szó. nem ötperces ordibálásról.

én is nehezen uralkodok magamon, ilyenkor gyorsan elhagyom a helyiséget és 1-2 perc alatt lehiggadok

Nálam általában addig tart a kiabálás, amíg hangosan kimondom a nevét, akkor rögtön meg is ilyedek magamtól (szerencsére ő tőlem nem), és aztán inkább nagyon nyugodt hangon - ha kell magamra erőltetve - beszélek hozzá, és elmondom neki, hogy pl. ne sírj annyira, mert anya már nagyon fáradt, vagy, hogy most már olyan hangos vagy, hogy fáj nagyon a fejem... de ezt mind nyugodt hangon, vagy arról beszélek neki, hogy mi lehet az ő nyűgösségének az oka, pl. tudom, hogy most nagyon hangosan dörgött az ég, de nem kell úgy megijedned, mert mi itt vagyunk bent.. vagy az a baj, hogy fáj a pocakod, de nem sokára elmúlik. Ez általában megnyugtatja (nem amit mondok, hanem ez a hangszín), a kiabálásra semmi sem változik, ezt mindig tudatosítom is magamban. Remélem, hogy lesz olyan, hogy az egy-két szavas "kiabálás" helyett is már rögtön a nyugodt hangomat tudom elővenni. Szerintem mindenkivel előfordul, ne várd azt magadtól, hogy "soha többé nem történik meg", de az nagyon jó, ha tudatosan figyelünk, hogy ez ne legyen rendszeres.

vagyis megijedek magamtól (bocs)

Ha ilyen a habitusod nem fogsz leszokni róla. Ezt a kérdést is csak a lelkiismeret furdalásod miatt írtad ide, ami teljesen érthető. Szerintem idővel rájössz majd, hogy a pici nagyon sok türelmet igényel és türelemmel sokkal könnyebben boldogulsz vele. EGyébként pártolom a hangos rászólás, kiabálás után azt a fent megfogalmazott elveket, ha gyorsan kirohansz a szobából lehiggadni, majd visszamész és bocsánatot kérsz tőle a szavaidért. Mindenkivel előfordul hidd el, ugyanabban a cipőben evezünk.

Én úgy szoktattam le magam a kiabálásról, hogy mielőtt érzem, hogy elszakad a cérna beteszem a kiságyba és kimegyek a fürdőszobába fél percre. Ott egy kicsit megnyugszom és megdicsérem magam, hogy nem kiabáltam rá.

Az én kislányom 11 hónapos lesz. Sokszor előfordult, hoyg rákiabáltam, uténa mindig nagyon megbántam és megfogadtam hogy soha többet. Aztán nemrégen egészen másképpen reagált: meglepődött, nézett rám hatalmasra nyitott szemekkel, aztán elkezdett remegni é legörbülni a kis szája és keserves sírásban tört ki... látszott rajta, hoyg megbántódott, mert tőlem nem vár iylesmit. Annyira szégyelltem magam... azóta szerencsére mindig meg tudtam állni, ha rám jön a kiabálhatnék, felidézem ezt a pár pillanatot.