Szerintetek eltúlzom? Hogyan fogadjam el a helyzetemet? Szülés utáni depresszióm van?

6 hetes a fiunk. Eddig 2 szobás albérletben laktunk, ki volt adva a saját 1 szobás tégla lakásunk. Eladtuk és vettünk egy 3 szobás panelt, kiadásra és későbbi vészköltözésre. (Sajnos hitel nélkül csak ezt tudtuk megfizetni.)

Az albérletbe rendezkedtünk be, 11 éve lakunk itt, a II. kerületben polgári lakásban. A babakocsink pl. nem fér be a panel liftbe. Sajnos az albérletünket a cég eladja, újat nem tudunk kivenni jó helyen, mert durva nagyon most a piac.

A panel, amit vettünk, 10 emeletes házban van, metróvégállomásnál. De sosem laktam még panelben és külvárosban sem, úgy félek, mi lesz.

Persze, ott a metró, de arra nem tudom a babakocsit felvinni, a környéken meg nem nagy változatosság tologatni. A hordozóban meg már most alig bírom el őt, nemhogy később.:(

A CSED-em felétől már ott fogunk lakni. A férjem minden nap hazajárt ide ebédelni, mióta van a gyerek és délután 15 perc sétával itthon volt, ez megszűnik 2 hónap múlva.

A megszokottaktól (védőnőnk, fodrászom, kozmetikusom, kedvenc éttermeink) el leszek szeparálva, csak akkor tudok majd menni, ha a gyerek nem lesz velem (hordozási gondok miatt). Még azt sem szoktam meg, hogy nem dolgozom, nemhogy ennyi változást...:S

Nem akarok depresszióssá válni és bezárva sem akarok élni. Visszamenni dolgozni se szeretnék a gyerek legalább egyéves koráig. Kb. két hete tudjuk ezt a hírt, és igyekszem a gyerek előtt nem mutatni, de teljesen kivagyok. Próbálom a költözési tervet írogatni meg kiélvezni a környéket sok programmal és sétával, de bőgőrohamok jönnek rám egész nap.

Tudom, hogy ésszerűtlen, mert másnak ennyije sincs, ezért gondolom, hogy talán csak a hormonok szórakoznak velem...

Tudnátok segíteni, hogy mit tehetnék, hogy ne érezzem ezt világégésnek, hiszen nem is az?