Más gyereke is dühbe gurul, ha valami nem sikerül neki?

A ráhagyás nem jó módszer hosszútávon.

Ilyenkor érdemes elmondani neki, hogy mit érez, ugyanis ő még képtelen azonosítani az érzelmeit. Ez tanult dolog és nagy szerepe van benne a szülőnek. Akinek nem tanítják meg, azoknál még felnőttkorban is gondot okozhat az érzelmek felismerése, kezelése.

Ha idővel nevén tudja nevezni és megküzdési stratégiával is rendelkezik, akkor jobban fogja tudni kezelni ezeket a helyzeteket - és az empátia is fejlettebb lesz.

Ezért dühöngő gyereknél érdemes leguggolni és elmondani neki, hogy megérted, hogy ő most dühös/csalódott/mérges/szomorú (érzelem azonosítása), de sokkal jobb lesz neki, ha belecsap egy párnába/fut két kört az udvaron/egy helyben ugrál/mondókát mond/stb.

Itt pedig megoldási stratégiát kap. Ennyi idősen ezek még primitív stratégiák, de ebből lehet később a kifinomultabb módszerek felé haladni, ahogy nagyobb és érettebb lesz a gyerek.

Egy kisiskolásnak már el lehet mondani, hogy ha szavakkal bántja mondjuk a tanár, akkor ne rúgja bokán, hanem magában szidja, majd otthon dobálhat darts-ot a képére, de a szituációban viselkedjen együttműködően (ahogy felnőttként a bunkó főnökkel is). Viszont ez ennyi idős korban lehet és kell megalapozni.

Ráadásul később még nagyobb segítség lesz, hogy ha bármi baja van, akkor azt szavakkal ki tudja fejezni és tud segítséget kérni. Sok felnőttnél is az okoz szorongást, hogy rosszul érzik magukat, de nem tudják szavakba önteni, hogy pontosan mi a gond. Ezért megoldani se tudják, így állandósul a szorongás, feszültség. Aztán vérmérséklet szerint ön- vagy másokra veszélyes módon vezetik le a feszültséget (körömrágástól a piáláson át a verekedésig).