Mit tanácsolnátok a barátnőtöknek? A helyzet az, hogy együtt alszanak a gyerekkel, pedig már majdnem 3 éves (! ), és éjszakánként még mindig szopik. (bővebben lent)

Én az eredeti kérdésre, pontosabban magára a problémára reagálnék.

(A másik hosszan szoptatós topikból néztem át ide.)

A lányom egy hét múlva lesz 2 éves és velünk alszik. Nappal még 3x szopik, éjjel csak ritkán. Még fél évig biztosan szeretném őt szoptatni, utána kérdéses, mert esti suliba megyek és hosszabban leszek távol. Az én férjemet "szerencsénkre" egyáltalán nem zavarja, hogy így vagyunk, pedig másfél évesen vettük újra magunk közé a lányzót. Apa éjjel sajnos elég rosszul alszik, de nem emiatt, hanem mert váltott műszakban dolgozik és vagy nagyon fáradt és ezért kaotikusan alszik, vagy állandóan felébred, még ha nem is kell mennie dolgozni. Kérdeztem már tőle többször, hogy zavarja-e a családi ágyazás, változtassunk-e valamin, de (őszintén) nem kell. Sőt, mindkettőnknek szívet melengető élmény, amikor ébredés után látjuk, hogy a lányunk még édesdeden szundizik vagy épp a kedvenc mondókáit szavalja köztünk ülve. :) És a szexuális életünk sem szenved emiatt csorbát. Igaz, ritkább (viszont élvezetesebb:), mint régen, de nem a lányunk, hanem mindkettőnk fáradtsága miatt. De persze igyekszem Apa kedvében járni.

De nyilván ahány ház, annyi szokás. Ha a család tagjai számára nem okoz semmilyen problémát az együttalvás, akkor szerintem egyáltalán nem elítélendő (meg egyébként sem). Sokan voltak előttem, akik halálra rettennek az ilyesminek még csak a gondolatától is - én pedig az olyan írásokon szoktam csendben szomorkodni, amikor valaki azt írja vagy azt tanácsolja, hogy már egy pár hónapos babát is milyen "célszerű" magányra ítélve külön rácsos ágyba, pláne külön szobába lefektetni. Az emberi természet sajátja, hogy keresi a "társaságot" és ez már az újszülöttre is igaz - főleg, hogy neki az életbenmaradása is függ ettől! A közösség (és nem is akármilyen közösség = szülők!) iránti igény a későbbi időkben is ugyanígy megmarad és nem gondolnám, hogy ez abnormális lenne, sőt. Egész életünk folyamán a szüleink az első számú támogatóink; vagy legalábbis így kellene lennie. Szóval ilyen összefügésben én sokkal inkább a közelséget tartom "hasznosnak", jónak, kellemesnek, biztonságosnak stb., mint a szeparálást.

A kérdéses esetben sem hiszem, hogy a kisgyerek "kirakása" lenne a (legjobb) megoldás, legalábbis nem mondanám ezt rögtön csípőből. Az anyuka ezek szerint elég temperamentumos, nyilvánvalóan konkrét és megingathatatlan elképzelései vannak a szoptatásról (ez önmagában nem baj, a 3 év mindenképp "figyelemreméltó teljesítmény"). Az, hogy a kisgyereke még javában szopik és ő ezt tudatosan vállalja, önmagában szintén nem gond. (Sem egészségügyileg, sem pszichésen - aki ezzel nem ért egyet, az buzgón olvasgassa a szoptatási szakemberek írásait és a hosszan szoptató anyukák tapasztalatait.) A probléma ott kezdődik, hogy a férj elhanyagolva érzi magát emiatt. (Bár a kérdező hsz-eiből számomra nem derül ki, hogy PONTOSAN mi a gond..) Ha a mellőzöttség tényleg igaz, akkor ezen kell változtatni - de sajnos vagy nem sajnos, ez legfőképp a kettejük dolga, csakis ők tudnák ezt letisztázni.

Ha az elhanyagoltság azt jelenti, hogy EGYÁLTALÁN nem élnek házaséletet, akkor ezen nyilván változtatni kell/érdemes, mert hosszú távon az ilyenfajta "elfojtásnak" is lehetnek komolyabb következményei. A férfiak nem mennek át olyan hormonális változásokon, mint a nők, így nyilván rosszabbul élik meg, ha az anyuka átmenetileg vagy akár tartósan is eltávolodik a szextől. Az apának azt kell tudatosítania, hogy anya kevésbé fogékony (ha még 3 év után is gyakran szoptat, akkor ennek értelemszerűen a szopival is összefüggő biológiai oka is van), anyának pedig azt, hogy apát (ennyi idő után már) nem kényszerítheti túl nagy fokú önmegtartóztatásra. Magyarul valahol középen kellene találkoznia az igényeknek ÉS a teljesíthetőségnek.

Ugyanilyen "sakkozással" kellene megoldást találniuk AKKOR IS, HA csak ritkán vannak együtt, vagy unalmas a szex, vagy csak egy adott helyen/módon csinálják stb.

Mint barátnő, adhat ugyan az ember tippeket, de a fenti esetben ez pont kevésbé hatékony, mert a két (három) fél nem egy véleményen van. Szóval én a legelső hozzászólóval értek egyet: Kérdező, a konkrét javaslatok helyett inkább arra bíztasd a barátnődet (ha még hajlotok ilyesmire), hogy üljön le a férjével és őszintén beszéljék meg a dolgot. De nagyon jó lenne, ha objektívak és higgadtak tudnának maradni, és egymás érzelmi befolyásolása (sértegetése, megbántása stb.) helyett az adott problémára fókuszálnának és arra keresnének megoldást! Nehéz az ilyen nézet-eltéréseket közös nevezőre hozni, mert mindkettejük számára fontos az, amiből engedni kellene. Ezért is kellene megfontoltan és óvatosan, "finoman" kommunikálniuk egymás felé a problémáikat.

Hozzáteszem, a házasságok döntő többsége azért megy tönkre, mert egyik vagy másik fél nem képes normálisan, hatékonyan beszélni a társával...

az előbbi válasz igen kimeriti a a legjobb válasz kategóriát,nálam:-)csak csatlakozni tudok az előttem szólóhoz:-)

ja,és én nem szólnék bele más magán-ügyébe,még ha kérnének sem(...)

Köszi, örülök, ha legalább számodra volt értelme. :)

Kíváncsi vagyok, a saját helyzetem leírása nélkül vajon hány % lett volna. Gyanítom, hogy azért picit több.. ;)