Most komolyan, tenyleg ennyire megrontja a szulok kapcsolatat egy kisbaba?

Sajnos nálunk is rontott a baba érkezése a párkapcsolatunkon, de keményen dolgozunk azon, hogy helyrehozzuk a dolgokat, mert mindketten akarjuk, szeretjük egymást és a közös gyermekünket is.

Nálunk két tényező befolyásolta negatív irányban a kettőnk közti viszonyt:

Egyik volt a nagyon kevés kettesben vagy egyáltalán családostul együtt töltött idő. Ő reggel elmegy, este hazajön, sokszor túlórázik is, hogy még több bevétele legyen, még nagyobb anyagi biztonságban tudja tartani a családját, és én ezt az agyammal átgondolva teljesen racionális és felelősségteljes viselkedésnek éltem meg. De a szívem mindig dúlt-fúlt, fél óra túlóra miatt is puffogtam, elhanyagoltnak és magányosnak éreztem magam, holott tényleg minden plusz forint jól jön. Most már kezdek megbarátkozni ezzel is, valamint azt a minimális együtt töltött időt is próbáljunk nagyon tartalmasan, csak egymásra figyelve eltölteni.

A másik ok pedig az volt, hogy gyereknevelési kérdésekben néhol szöges ellentétben áll a véleményünk, kezdve a hány réteget adjunk rá ha kivisszük az utcára sétálni bagatel kérdéskörtől a sokkal komolyabb témákig, mind-mind apró kis feszültségszító dolgok, amik rendre kipukkadtak pár nap után. Mivel mindketten tudjuk, hogy a gyerek előtt csapatnak kell mutatkoznunk, és nem szabad, hogy lássa, hogy amit anya nem enged, azt apa úgyis, és fordítva, ezért igyekszünk mindent négyszemközt átbeszélni, de nehéz..

Mindezek ellenére azt mondom, hogy nagyon boldog család vagyunk, harmonikus a kapcsolatunk, ezek a kisebb összezörrenések is egyre ritkulnak, a legelső hónapokban abszolút a kialvatlanságunk és fáradtságunk számlájára írtam a civakodásokat, ahogy egyre jobban belejöttünk a dolgokba, kevesebb a vitatkozás is.

Ne görcsölj rá előre ezekre a dolgokra, szerintem embertpróbáló feladat elé áll egy pár amikor kisbabát vállalnak, de egyrészt minden megoldható ha akarja mindkét fél, másrészt a világ legjobb történésének tartom egy pici baba érkezését.

Nekünk is tökéletes házasságunk volt, nagyon nagy szerelem, sok szex stb...

Kisfiúnk megszületése után nagyon nehéz volt, én depressziós is lettem, 1 évünkbe tellett mire újra rendbe raktuk magunkat.

Nem kell megijedni ha akadnak gondok, a férjemmel mindig azt beszéltük, hogy addig jó amíg mind a két fél igyekszik változtatni, amíg megtudjuk beszélni a problémákat.

Nagyon türelmesnek kell lennie mind két félnek a másikhoz, segíteni kell, sokat-sokat beszélgetni, és megoldható a probléma.

Ha mi anno amikor a kisfiam fél éves volt, hagytuk volna az egészet a francba és maradtunk volna a rosszabb viszonyba, most biztos elváltak lennénk, de nem hagytuk annyiban a dolgot, küzdöttünk azért hogy újra jól érezzük magunkat együtt és külön-külön, igyekeztünk változni stb... és most hogy másfél éves a kisfiúnk merem azt mondani hogy újra minden a régi, nagyon boldogok vagyunk.

Szerintem egy kipróbált kapcsolatot nem tesz tönkre. Plusz az nem olyan nagy hátrány, ha nincs külső segítségetek. Minket legalábbis ez nagyon összeköt. Férjem mindenben segít a baba körül. Együtt vagyunk fáradtak, kialvatlanok, úgyhogy együtt nem kívánjuk marhára a szexet:) És együtt vagyunk őrületesen szerelmesek a babába.

Havonta 1-2-szer feljön anyósom segíteni, na akkor a férjem lazít egy kicsit, számítógépezik, stb... Na azt biztos nem tudnám hosszútávon elviselni. Mert én persze akkor se tudok pihenni, ha anyósom itt van. Maximum, ha foglalkozik a babával, csinálhatom a házimunkát, de jó nekem. Ha anyósom vagy akár az anyukám napi szinten tudna segíteni, a férjem labdába se rúghatna a nők közt. Biztos, hogy sose vált volna belőle ilyen APA. Egyszerűen elnyomásban élne. Jönne az, hogy ő nem volna olyan lestrapált, hiányozna neki a szex, kirekesztettnek, magányosnak érezné magát. Nem tudna mit kezdeni a gyerekkel (mert azt meg kell tanulni mindenkinek, még egy anyának is), stb...És akkor nagy magányában előbb-utóbb biztos eltávolodna tőlünk. De így, hogy szerencsére ritkán van segítségünk, kénytelen kivenni a gyereknevelésből a részét, és egy cseppet se bánja. Tökéletes apuka. Nagyon boldogok vagyunk, mióta megszületett a kislányunk. A terhességem is csoda volt, szerencsére ő nagyon vonzónak látott terhesen. Ezen is épp úgy agyaltam, mint te, amikor még nem voltam terhes, hogy mi lesz ha majd undorodni fog tőlem, stb...És nem alaptalanul féltem ettől, ugyanis valamiért viszolygott a terhességgel kapcsolatos témáktól, bár gyereket nagyon akart, jobban mint én (én nem is akartam). És nem igazolódott be egyetlen félelmem se. Talán azoknak rosszabb, akik egy rózsaszín álomnak képzelik az egészet, ők lehet, hogy csalódnak, de aki reális marad, szerintem élete legszebb pillanatait kapja a közös gyerekkel. Minket legalábbis megdöbbentett az az érzés, amikor hazahoztuk a kisbabánkat és jöttek az első szülői aggodalmak, hogy az egész életünk mostantól ott van azokban a pici kezekben. Attól a naptól fogva, hogy megszületett, mi már nem létezünk Nélküle. És ezt a férjem mondta ki. Nem én.

8 hetes a fiunk. Aznap, mikor épp betöltötte egész nyugisan aludt. Férjemmel épp kezdtünk volna összebújni, mikor a kicsi elkezdett pityeregni. Mindketten jót mosolyogtunk, hogy nem kell ide fogamzásgátló. Ez lett volna az első együttlétünk.

8 éve vagyunk együtt, nagyon szeretjük egymást. Mindketten úgy gondoljuk, hogy mi szerettük volna a babát, nem Ő kérte, hogy jöhessen, ezért mi igazodunk az ő igényeihez. Mióta megvan a fiunk próbálom többet babusgatni a férjemet is, gyakrabban ölelem meg stb. hogy érezze nem esett ki a pixisből. Ők ketten nem konkurensei egymásnak sőt, még jobban szeretem, hisz mellette lettem anya. Egymás szeretetének kifejezéséhez nálunk fontos a szex, szerelmeskedés. Igyekszünk nem elhanyagolni. Remélem így megmarad majd a harmonikus, szeretetteljes kapcsolat.