Mindenkinek rózsaszín köd az anyaság? Mikor kezdtél el "rajongani" a gyermekedért?

persze pontozzatok csak le,mert le merem írnia mit gondolok..szánalom

Sürgősségi császárral szültem, nem volt egy leányálom, utána 6-7 hetesen kórházba került a lányom, nagyon nehezen gyógyult, és bár nagyon jó alvó-evő kiscsaj volt mindig is, az első 3-4 hónapban nagyon fáradt, és gyakran fásult voltam. Meg megmondom őszintén, unatkoztam... Az én lányom pl. akkor mindig aludt, és kikészültem ettől. Most másfél éves, már egész nap játszik, és egy csoda, egy hiperszuper tökéletes kiscsaj, akiért mindennél jobban rajongunk a férjemmel. Ez az érzés egyébként először 5 hónapos korában hasított belém, amikor baromira nagyon, telitorokból kezdett nevetni azon, hogy megcsúsztam a konyhában, és azt mondtam, hogy hopp. :)) Azóta meg csak erősödik ez a rajongás, de az első hónapok bazinehezek voltak. Nem vagy egyedül az érzéseiddel, ne aggódj. :)

Rózsaszín köd a fenéket. Az első hat hét maga volt a borzalom, vártam a nagy csodát, hogy tyűűű most akkor kellene jönnie az érzésnek, hogy anya vagyok és szempillát rebegtetni. Minden jött, csak ez nem :) Halál béna voltam mindenhez, nem tudtam hogy megfogni, nyeklett-nyaklott, üvöltött, kakált, üvöltött, nem aludt, üvöltött, a hasa fájt, a foga jött, persze ezek újabb okok az üvöltésre:) Semmiféle érzelmet nem mutatott, nem volt mimikája, egyszerűen csak annyit éreztem, hogy én szültem és az egész egy nagy teher és aludni akarok és vigye innen valaki. Segítségem nekem sem volt, se mamák, csak apa, aki szintúgy sokat dolgozott. Egyszerűen kivoltam tőle. Azután olyan 2 hónaposan egy éjszakai etetés alkalmával rámvigyorgott spontán... Na ez övön aluli volt, mert ott akkor először éreztem azt, hogy ez valami baromi jó dolog. A szemében először láttam meg azt a feltétlen szeretetet, amit ma már egyre kevesebbszer :) És akkor jöttem rá, hogy ez az egész anya-gyerek kapcsolat semmihez sem fogható, különleges, csak a miénk. Teljesen más, mint a gyerek-anya kapcsolata. Persze azóta egy nap kábé egyszer simán elegem van belőle és van hogy mondom apának, hogy vigye sétálni úgy 2-3 órára, de ettől még nem hiszem, hogy rossz anya lennék. Egyszerűen ez a valóság és nekem senki ne mondja, hogy nem gondolt olyat, hogyha még egy percet üvölt, kirakja a folyosóra...(meg még cifrábbakat is). Az ember emberből van, az egész hihetetlen felelősség, az ösztönöket elnyomják, nagycsalád már nincs, hogy idejekorán begyűjts egy kis tapasztalatot. Ne érezd magad rosszul, nagyon jól esik a társaság a kilátástalanságban, lehetőleg gyerkőcös anyukák társasága, akik ugyanazt fogják megerősíteni, amit te is. Hogy az egész mizéria baromira nehéz, de megéri!?! Kitartás.

Eltelt két és fél év az utolsó válasz óta. Könnyebb lett? :)