Mindenkinek rózsaszín köd az anyaság? Mikor kezdtél el "rajongani" a gyermekedért?

Mindenki imádja a gyerekét...DE az én édesanyám mindig azt mondja akkor jó anya egy anya, ha este annyit mond "de jó hogy végre alszik..."

PErsze idegesítő hogy sokat sír nem tudni mi bántja épp. igyekszel kitalálni, de semmi nem jó neki, mert igazából még minden új neki! :)

Az én lányom másfél éves, és néha borzalom. Földhöz veri magát, visít, csapkod, ha nem az van amit ő akar. Nehéz helyzet, néha nálam is elgurul a pirula, van hogy erélyesebben szólok rá, nem mintha hatna valamit...így általában hagyom, majd abbahagyja! És hidd el nincs olyan anya, aki egyszer akadt még ki, nem borult ki, nem kiabált még rá a gyerekére. De nem ettől lesz valaki rossz anya, ez a neveléssel együtt jár! :)

Ó. az elején nekem is ez volt. 3 hét volt, mire azt éreztem, hogy már kötődöm a gyerekhez, és nem tudom nélküle elképzelni az életem. Előtte is szerettem, de valahogy nem volt ugyanaz.

Utána is lassan alakult tovább. Mikor 3 hós kora tájékán elkezdett tárgyakat megfogni, akkor kezdtem igazán élvezni a dolgot. Aztán, mióta mosolyog, ha meglát, vagy szoptatás közben keresi a szemkontaktust, ha ránézek, mosolyog pár mp-ig, aztán szopik tovább... Na, ezeket a világért nem adnám. Most már kacag is néha, lehet dögönyözni, élvezi, így én is. Most lesz 5 hónapos.

Ne aggódj, ki fog alakulni. :)

Én most azt sajnálom, hogy az elejét nem élveztem ki eléggé. Mindig azt vártam, hogy mikor történik már valami, mikor jelenik meg egy új tudomány. Alig várom, hogy legyen egy újabb baba, sokkal jobban szeretném figyelni az első 1-2 hónapban.

Rózsaszín köd? Nekem inkább szürke volt, rémesen éreztem magam az első hetekben ... egyrészt rámszakadt a hatalmas felelősségtudat, rettegtem, hogy valamit rosszul csinálok, a babám nem hízott az első 2 hétben szinte semmit, hasfájós volt, sokat sírt, én meg bőgtem vele együtt. A problémámról persze nem mertem senkinek beszélni, egyedül a férjem tudott róla, hogy padlón vagyok .. Másrészről ott volt az is, hogy igen, szerettem én a lányom, de nem tudtam rajongani érte, kicsit "idegennek" éreztem, hiába tudtam, hogy az enyém, akkoris egy új ember(ke) volt az életemben ..

Fel a fejjel, idővel jobb lesz, én kb 5 héttel a szülés után kezdtem helyrejönni, most bő 4 hónappal a szülés után meg már teljesen jól vagyok, imádom a lányom, kezdem sikeresen összehangolni a babázást/házimunkát/társasági életet. Türelem, lesz jobb is, kitartás!:)

Szóval nem könnyű. Főleg az első babával. Szerettem én is, de annyira nehéz volt az első időszak, hogy "igazi" szerelem, úgy 4 hónaposan kezdődött, és napról-napra erősebb lett. Az a baj a mi generációnkkal, hogy nem kapunk segítséget. És nem a szó szoros értelmében, hanem mert nem örököljük, nem tudjuk ellesni azt a csecsemőgondoskodás tudományt ami az ősi időkben anyáról, nagymamáról szállt a leendő anyákra. Régen nem egy emberre hárult a babagondozása, ezek a feladatok (babagondozása, családi fészek megteremtése) a mai anyákat teljesen leterheli, és összezavarja. Nem vagy rossz anya és rossz ember, csak ahogy én sem, nem tudtam, hogy bizony nem könnyű feladat ez, és a baba köszöni jól "működik", sír, mert akar valamit, csak akkor még én sem értettem. És büntetésnek érzetem, hogy sokat sírt. Aztán elkezdtem az ösztöneimre hallgatni, kicsit kutakodtam is a témában, és be kellett látnom, sem a babám, sem én nem vagyunk rosszak, csak nincs aki megfogta volna a kezem...

Nemsokára könnyebb lesz, és a szerelem sem marad le!