Anyukák! Volt már olyan, hogy kellemetlen, ámde vicces helyzetbe kerültetek a csemetétek előtt?

Én a sajátomat tudom elmesélni, mert az én fiam még csak 2 hónapos :)

Kicsi voltam még, talán 2-3 éves, csak annyit tudok, hogy még nem jártam oviba (csak két évet jártam). Amikor boltba mentünk anyukámmal, én nem csokit meg cukorkát akartam mindenáron, hanem fogtam magam, és telipakoltam a kosarat száraztésztával :) Egyszer néni vicceskedve megkérdezte, hogy ennyire éhes a kislány? Én meg rávágtam, hogy igen, anya-apa nem ad enni :) mivel anyukám előtte magyarázta el, hogy nem vesszük meg, mert ők nem szeretik, én meg úgyse eszem meg (pláne, hogy egy dugigpakolt kosárról beszélünk). Szegény anyumnak csak úgy égett a feje :)

Másik: a mi környékünkön az volt a szokás, hogy az ismerősök lehajoltak a gyerekhez, és szintén poénosan megkérdezték, hogy "na és aztán bántanak-e otthon?". Én eleinte nem értettem, sose láttam akkor még csak erőszakot se, nemhogy engem bántottak volna. Anyukám úgy magyarázta, hogy finoman, piciket paskolva a fenekemre elszavalta, hogy csitt-csatt, dirr-durr, stb. Egy ilyen ismerőssel-találkozós alkalommal, a tömött piac közepén hangosan elkezdtem üvölteni a feltett kérdésre, hogy anya-apa-csitt-csatt-dirr-durr-piff-puff-dá-dá-csihi-puhi! :D Szintén mindenki minket nézett :)

Még egy:

Anyukám mindig arra tanított, hogy ne álljak szóba idegenekkel. Én véresen komolyan is vettem, akinek anyum köszönt az utcán, én ugyan nem köszöntem neki a világért se, hiszen nem ismertem. Egyszer megálltunk beszélgetni valakivel, akit szintén nem ismertem. Már nagyobb voltam, talán olyan 4,5 éves körül lehettem. Anyukám mondta, hogy miért nem köszönök, köszönjek szépen. Én közöltem, hogy nem. Unszolt kicsit, amit megunva kifakadtam, hogy "hagyjál már anya, én ezt a ronda nénit nem is ismerem, mi van, ha elrabol a zsákjában?!" (nagymamám mindig azzal ijesztgetett, hogy elvisz a zsákos ember) :D