Csak az első 3 hónap nehéz?

Én csak magamról tudok beszámolni :) Bármennyire is vártuk a fiunkat meg régóta szerettük volna, azért nagyon nagy váltás volt, mikor ő megérkezett közénk.

Sokkolt a felelősség, az hogy 24 órából 24 az övé (volt/van/lesz) és nagyon nehezen éreztem rá valahogy hogy miért is sír, sokat sírt, hasfájós volt, küzdöttünk a tejjel is, (de megérte mert végül aztán 1 éves koráig szopizott) és ami a legrosszabb volt, hogy mivel még pici volt, meg ilyen morcosabb típus, sose adott semmiféle visszajelzést hogy megnyugodna bármitől is, így egyvégtében azt éreztem hogy rossz anya vagyok :)

Plusz nekem téli baba volt, biztos a bezártság meg egy kis depi is volt a dologban, de azt az elvet követtem amit a védőnőm javasolt, hogy csak minden egyes napon próbáljak túllenni, örüljek hogy na telik az idő és higgyem el h egyszercsak arra leszek figyelmes h minden helyre rázódott.

És valóban, 2-3 hós korára megszerette ezt a világot a fiam :) és nem üvöltött állandóan, aludni is hagyott valamennyit és kinyílt az értelme, a figyelme, mosolygott ránk végre stb.

Megszoktuk, hogy mi igy 3an vagyunk már egy család, és el se tudnánk képzelni másképp.

És azóta (jó persze minden periódusban vannak nehéz részek) most épp 23 hónapos, jön megy pakol, veszélyérzete nulla, akarata annál több...nem könnyű de mégsem vesz ki belőlem semmit hanem épp hogy megerősít és imádom hogy az anyja lehetek :)

És egyet kell értsek anyósommal aki azt mondta hogy a legnagyobb váltás a nulla gyerek-meg az egy gyerek között van, onnantól már nem számít hányan is vannak :)

Nekem 9 hónapos a babám. A születésétől fogva nincs vele semmi probléma. Mindenhol azt olvastam, hogy milyen nehéz a szülés utáni időszak, én viszont egyáltalán nem ezt tapasztaltam. Mi remekül vagyunk, a férjem is, babám is, én is. Nem volt se alvásprobléma, se sírás, se szopigond, se hasfájás, se semmi.

De! Úgy gondolom, hogy mi vagyunk a szerencsés kivétel!

Tudom, hogy a legtöbb anyának meggyűlik a baja az első néhány hónapban! Szerintem az az alapvető probléma, hogy mást mond az anyós, az anya, a védőnő, az orvos, a szomszéd, a barátnő, stb. Az anyai ösztönökre kellene hallgatni, de mindig van egy "okostóni", aki elbizonytalanít. Szóval erősnek kell lenni, és nagyon kitartónak, és megtántoríthatatlannak.

Azt csináld, amit TE érzel, te vagy az anyukája a babádnak, te tudhatod legjobban mi kell neki, nem a többiek. A babának segíteni kell, hogy átálljon pocaklakóból földlakóvá :) És ezt csak te tudod megadni neki :) Drukk!!!

Visszaolvasva az eddigi hozzászólásokat, szerintem nagyon jó válaszokat adtak az anyukák. Csak kiváncsi lennék, hogy miért pontozta le Őket valaki???? Most komolyan...

Ha valakinek más a véleménye, akkor írja le!

Nem hinném, hogy hazudtak volna az első 3 hónap nehézségeiről.

Sziasztok! Az első vagyok! Ilyenkor tök jó érzés hogy van miért leírni ide a véleményemet:)

Én is olvastam olyat (lehet hogy pont az a kérdés volt amiről az egyik válaszadó írt) hogy juj de izé az illető anyuka, mert hát hogy meri rosszul érezni magát, meg hogy mer sírni, mikor más örülne, ha egyáltalán gyereke lehet...

szerintem meg ez egy álszent hozzáállás így ebben a formában, mert pont ez az amiről szinte sose beszél senki, a nehézségekről.

És én ezt úgy írom, hogy éveket küzdöttünk a kisfiunkért, és mégis NEHÉZ volt eleinte.

Persze jó nem árt az sem, ha néha kicsit felnyitják az ember szemét, hogy örüljön az őt körülvevő kis dolgoknak is :)

De sztem ezzel nincs is probléma nálunk :)

Mindenkinek jó egészséget és sok sok erőt!! :)