Kisbaba mellett -főleg, ahol kettő picurka is van, van energiátok a házaséletre?

Hát nem tudom, nekem meg az lenne a fura, ha nem apának vagy anyának szólítanánk egymást. Már akkor így voltunk, amikor még csak a zebracsíkos tesztet nézegettük 25-6 évesen. A gyerekek meg törpék és satöbbi. Nekem így a normális, a másik eset a fura... :)

Én is igyekszem megbeszélni a dolgokat a férjemmel, bár ő nem igazán a szavak embere. De legalább meghallgat és remélem, értékeli is, amit mondok.

Az összedolgozással nálunk sincs gond, amikor itthon van, nagyon sokat segít, gondozza őket, úgyhogy ebben nincs hiány. Sőt, néha már én érzem úgy, hogy csak a picivel foglalkozom és mással nem is.... Dehát ez van, ez a gondozási módszer sok időt és energiát kíván, főleg a kisebbik számára.

És nem is arról van szó, hogy nem szeretnék közel lenni a páromhoz vagy ilyesmi. Bár az is tény, hogy ő nem egy érzelgős típus, és az elmúlt években engem is eléggé "lenevelt" erről, persze nem direkt. De mára már nekem se annyira létkérdés a dolgok érzelmi része. Annyira lefoglal a pici meg az egyéb terveim, gondolataim, hogy már én sem igénylem a nagy lelki összeborulásokat. Fura, mert nem is olyan régen még egyáltalán nem így volt.

És ezzel együtt valahogy a testiség se hiányzik. Én is olyan nő vagyok, akinek érzelem kell a szexhez, de mivel az érzelmi része leépült, így a testi is. Gáz vagy nem gáz, a két gyerek között nálunk olyan is volt, hogy 1 hónapig nem értünk egymáshoz. Pedig nem volt semmi oka, nem szoptattam, nem voltam terhes, semmi. Egyszerűen nem hiányzott és kész.

Meghát most a kisfiammal kerek a világ. :) Imádom, ő az én kishercegem, odavagyok érte. Nem hiszem, hogy a férjem felé szánt érzéseimet vetíteném ki rá, mert ez teljesen másféle szeretet. Azt hiszem, az is az oka, hogy már érettebb anya vagyok, mint a nagynál voltam, éshát ő fiú, másképpen állok hozzá, mint a lányhoz.

Szóval nem tudom, talán mindezek okai, hogy így vagyok én is, de nemcsak energiám nincs a házaséletre, hanem egyszerűen indíttatásom sem.

(Ettől függetlenül szeretem a férjem, szeretettel, és ragaszkodom hozzá, mert jó ember és családcentrikus.)

Jaigen, a szoptatásról csak annyit, hogy azért elég sokat kivesz az emberből... már attól függ, ki hogyan csinálja.

Én igény szerint és kizárólag szoptatok (illetve már eszünk is valamennyit). Ehhez plusz kalóriák kellenek, sok idő, ami a szopizásra fordítódik, és éjjel is min. 3x kelünk. Még így is, hogy együtt alszunk, hónapokon át fárasztó csinálni. És ez nem panaszkodás, csak tény.

Persze idővel ezt is megszokja az ember, a nagynál 1-1,5 év után már sokkal könnyebb volt az egész. De ez a fajta gondozási mód egész embert kíván, napi 24 órás készenléttel 24/7-es rendszerben. Szerintem annyira nem meglepő, ha ideig-óráig eltelünk a babagondozással és nem vágyunk nagyon senki és semmi másra.

Igen, tudom, hogy nagyon sokáig szoptattad/szoptatod a gyerekeidet. Én nem vagyok benne biztos, hogy ez ilyen áron is hasznos. Szerintem egy 4 éves gyereknek nagyobb szüksége van harmonikus kapcsolatban élő szülőkre, mint az anyatejre. De te tudod.

Miért hívjátok egymást apának/anyának? Nem kötözködésből kérdezem, csak kíváncsiságból. Nekem annyira nem jönne ez a számra. Én apukámat hívom apának. És szerintem össze is zavarnám azzal a gyereket, ha én is apának hívnám a férjemet, hiszen nem az én apám, hanem az övé :)

Mi is az úgynevezett "kötődő" nevelés hívei vagyunk, gyakran alszunk együtt a gyerekkel, de nem úgy, hogy "apát" kitesszük az ágyból, hanem magunk közé vesszük a kisfiunkat. És annak ellenére, hogy szinte egész nap vele foglalkozunk, azért a gyerek is alszik valamikor, akkor van időnk kettesben lenni és egymással foglalkozni.

Ja még valami. Nálunk a férjem nem "segít", hanem kiveszi a részét a teendőkből. Szerintem a segítség az valami plusz szívesség, de a férjem nem szívességből foglalkozik a gyerekkel, vagy nem szívességből viszi ki a szemetet :)

Tényleg nem beszólni akartam ezekkel, csak leírtam, hogy lássátok, hogy nem feltétlenül kell választani a gyerek és a házastárs között.

Tudom, hogy nem kötözködsz, én se vitázom. Szeretem, ha mások másként látják a dolgokat, így van miről beszélgetni, értelmesen. :)

A lányomat "csak" 3 évig szoptattam, de ennek a ténynek semmi hatása nem volt a házasságunkra. Ha és ami elkopott mostanra, az nem emiatt alakult így. - A korábbi hsz-emet csak azért írtam, mert az első hónapokban szerintem normális, ha a gyakran szoptató anyuka úgy érzi, hogy másra nem jut se ideje, se ereje. De ezzel nem arra utaltam, hogy akkor akár x évig így kéne mennie. Nálunk se volt így, idővel jóval könnyebb lett. Egy kisgyerek szoptatása, ha nem túl sokszor van egy nap, teljesen beleolvad a napirendbe, szinte fel sem tűnik, olyan természetes lesz.

Azért hívjuk egymást anyának-apának, mert azok vagyunk és annak is tekintjük egymást. Nem tudom, a férjem mit gondol erről (majd megkérdem egyszer), de én amióta anya vagyok, elsősorban annak is mondom, tartom magam. A különböző adatlapjaimon is ez szerepel elsőként a felsorolásban. És csak azután jön, hogy feleség meg miegymás. Szóval nálam ez az első és legfontosabb szerep. Másrészről meg a gyerekek is így tanulják meg legkönnyebben, hogy kik vagyunk mi a számukra (elnevezésében), ha egymást is így hívjuk. Nekem pont az lenne a fura, ha a keresztnevünkön hívnánk egymást vagy akár a becenevünkön. Nem is emlékszem már, hogyan becéztük egymást régen...

Sőt, nálunk a nagycsaládban is ez van. Én a saját szüleimet anyunak és apunak hívom (mindig is így neveztem őket), a férjemet apának, ő engem anyának. Még akkor is, ha a rokonság is jelen van, ha egymáshoz szólunk, így nevezzük egymást. De a többi rokon családban is így megy. Ha azt akarják tőlem megkérdezni, hol van épp a férjem, sokszor ők is 'apát' mondanak. Nem is nagyon áll a számra, hogy Tomit mondjak, főleg, mivel 4 is van belőle a családban... Nem tudom, szerintem nálunk ez az alapfelfogás. :)

Az együttalvás pedig nálunk is megy, naná. Csak a kisfiam első hónapjaiban aludtunk külön, mert a fiam olyan hangosan szopizott, hogy az apja önként száműzte magát. :) De azóta már visszajött és újra családi ágyazunk. A lánnyal is így volt évekig. Szóval nincs kizárva az anya-gyerek kapcsolatból, sőt. Ő is nagyon élvezi, ha reggel a fia röfögésére ébredhet fel. :)

És persze nekünk is van időnk egymásra. Nem loholok én se egész nap a kölkök után. :) Pl. szeretek beszélgetni vele, hogy milyen volt a napja vagy sokszor kérdezem a régi időkről, amikor még nem voltunk együtt. Ha kérek valamit, megcsinálja és sokat tutujgatja az aprónépet is. Szóval össze tudunk dolgozni. És alkalomadtán össze is szoktunk bújni, ha épp. De tény, hogy egyre ritkulnak ezek az alkalmak, ami nem túl jó, dehát ez van. Tudom az okát, hogy miért van így, de változtatni nem nagyon tudok és talán annyira nem is akarok rajta.

Értem, amit mondasz, és elfogadom, nektek így jó, bár átérezni nem igazán tudom.

Csak egy dologgal vitatkoznék. Nem azt mondtam, hogy én elsősorban nem anyának tartom magam. Igen, most a gyerek van a középpontban, és elsősorban anya vagyok, a férjem pedig elsősorban apa. De egymást nem tudnánk így hívni, mert egymásnak nem a szülei vagyunk. Gondolom ez is szokás kérdése. Furcsa lett volna nekem, ha a szüleim egymást anyának vagy apának mondták, nálunk csak a gyerekek "előjoga" anyának/apának hívni a szüleit.

Ha a férjem anyának kezdene hívni, nekem rosszul esne. Úgy érezném, hogy már nem látja bennem a nőt, csak az anyát.

És még egy kérdés, tényleg puszta kiváncsiság, ha nem akarsz, ne válaszolj.

Hogy lesz ez majd, ha kirepülnek a gyerekeitek? Ha már nem tölti ki a mindennapjaitokat az anyaság/apaság? Akkor is így hívjátok majd egymást? Nem lesz bennetek üresség, hogy elfelejtettétek, hogy régen hogyan becéztétek egymást, hogyan tudtatok boldogan, tartalmasan, meghitten élni a gyerekeitek előtt?

Najó, ha már idáig eljutottunk...

EZÉRT (is) olyan a házaséletünk, amilyen. Amit te is leírtál. Egyrészt a férjem már nem látja bennem a nőt. Másrészt pedig sose volt meghitt és idilli a kapcsolatunk.

A lányunk alig egy évnyi járás után fogant, nem volt tervezett gyerek. Már abban az egy évben is volt pár hullámvölgy, de végül együtt maradtunk, mert alig próbáltuk még meg a közös életet. Elég különböző karakterek vagyunk... De jött a lányunk és ezzel minden el is dőlt. Mondjuk a házasságot az én családom hozta fel, de ha nem lett volna esküvő, akkor is együtt lennénk, mert a gyerek(ek) révén már örökre összetartozunk, ebből a szempontból. Mindketten családban képzeljük el a gyerekeink jövőjét, nem akarjuk tönkretenni az életüket. A férjem részben azért is van így, mert a nagyobbik fiát nem nevelhette fel, az exe kidobta nem sokkal a kicsi születése után.

Miután a lányunk megszületett, nagyon nehéz idők jöttek. A férjem 9 hónapra kiszállt az életünkből, Pesten járt suliba, de nem előzetes megegyezés után. Miután itt hagyott, komolyan úgy tűnt, hogy vége. De aztán újra szóba álltunk és idővel enyhülni kezdett a harag. Végül is sikerült a munkája révén visszajönnie, de az elveszett időt se a lánya, se a kettőnk életébe már nem lehetett visszahozni. Egy ideig úgy tűnt, jobban vagyunk, de aztán (sokadszorra) az anyósom miatt újra állt a bál. Hónapok teltek el vitákkal, veszekedésekkel, nem egyszer tettlegességig ment a dolog. Én vádoltam őt, ő okolt engem.. ahogy az ilyenkor lenni szokott.

Aztán tavaly tavasszal vége szakadt ennek. Épp egy vita után voltunk, nekiindultam az éjszakának, ki a vízpartra. Nem tudom, mennyit ültem kint és pontosan mi történt. De amikor hazaértem, úgy döntöttem, elég volt ebből. Hiába várok arra, hogy ő megváltozzon. Változom akkor én. És többet nem piszkáltam őt a régi dolgokért. El kell fogadnom, hogy olyan, amilyen és nem várhatok el tőle többet, mint amit adni tud. És még valami: bele kell nyugodnom, hogy nem szeret engem. Legalábbis nem úgy, ahogyan én vágynék rá.

Aztán tavaly nyáron úgy döntöttünk, legyen még egy gyerek. Miért? Mert szerettünk volna egy kistestvért a lányunknak és még egy gyerkőcöt "magunknak", egymásnak. De nem azért, mert annyira szerettük egymást. Igen, sajnos ez van.

Nyilván én is hibás vagyok abban, hogy mindez így alakult. Tudom, hogy hol és miben hibáztam. És sokáig szerettem is volna változtatni ezen. Tudod, hányszor próbáltam neki elmondani, mi miért van így? De sajnos nagyon az anyjára ütött: neki csak az számít, amit lát. A szándék már lényegtelen...

Hiába próbáltam őt bevonni a közös dolgainkba, mindig azzal vágott vissza, hogy ez az én lakásom, itt minden az enyém, én döntsek. És egyébként is, ő egy magának való típus, akkor érzi magát a legjobban, ha egyedül lehet. Az anyja sikeresen elintézte, hogy felnőttkorára egy magányos emberré váljon, aki nem bízik meg senkiben, nem akar senkihez se tartozni. :( De "pechje" van, mert itt vagyok én és a gyerekeink - soha többé nem lesz már egyedül. És a mai napig nem tud ezzel a helyzettel mit kezdeni, nem tud a lelke mélyén belenyugodni ebbe. Hogy olyan nőt vett el, akibe akkor már nem volt szerelmes, hogy egyáltalán megnősült, hogy vidékre kellett költöznie, hogy olyan munkája van, amilyen, hogy nem lehet az, aki lenni akar... Igen, ő az örök elégedetlen. :)

De mindeközben egyszerűen elvette az én energiámat és motivációmat is. Ahogy múlik az idő, egyre kevésbé látok rá esélyt, hogy ez a helyzet valaha is jobb lesz. Ő sosem fog bennem teljesen megbízni, nem fog engem valódi nőként látni, még ha 180 fokban kiretusáltatom is magam. Soha nem leszek neki elég jó.

Piszok nehéz és fájdalmas volt ezt bevallani magamnak először, de nagyon lassan egyre jobb lesz. Mert már nem rágom magam ezen. Én azt tanultam a szüleimtől, hogy minden rosszban van valami jó, a tapasztalat. És perpill ebből a helyzetből azt tudom kihozni, hogy nem akarok már megfelelni egy olyan embernek, akinek nem tudok. Inkább olyan emberekre és dolgokra fordítom az energiám, akikre és amikre még "érdemes". Ezért is vagyok itt. Ez egyrészt szoptatási segítségnyújtás másoknak, másrészt egyfajta lelki terápia magamnak. Már jóideje ez az egyetlen olyan hely, ahol valakinek, fontos személynek érzem magam. Ez van.

Hát ez a háttere a hozzáállásomnak. Én is tudom, hogy nem ez az ideális, a gyerekeimnek se, de így alakult az életem, nem tudom megváltoztatni. És mi lesz, ha ők egyszer kirepülnek? Ezt a kérdést már én is feltettem a férjemnek. Nem tudom. Most azt mondanám, semmi sem fog változni, mert már 50 évesek leszünk addigra. Egyikünk se az az újrakezdő típus, nem hiszem, hogy "fél lábbal a sírban" akarunk majd új életet kezdeni. Éshát már mostanra is megszoktuk egymást, minden nyűggel-nyavajával együtt. Ha addigra végigharcoltunk már 20 évet egymás oldalán, ilyen mélységeket is megélve, akkor talán az lesz a sorsunk, hogy együtt öregszünk meg.

Köszönöm, hogy leírtad, így már minden sokkal érthetőbb. Ne haragudj, ha olyasmibe vájkáltam, amibe nem kellett volna, nem gondoltam, hogy ilyen mély dolgok vannak a mondandód mögött. Tudod, ahogy először leírtad, csak annyi jött le, hogy szerinted az a normális, ha egy anya "rágyógyul" a gyerekére, és aki emellett nő és feleség is akar maradni, az szerinted nem azonosul teljesen az anya szereppel. Persze így már egész más az egész.

Remélem egyszer visszataláltok egymáshoz a férjeddel. Ha 1 évig jártatok minden kényszer nélkül, ha együtt tudtatok örülni a gyermeketeknek, sőt, önszántatokból vállaltatok még egyet, akkor biztosan nagyon sok minden összeköt benneteket, és ha ügyesen csináljátok, biztos vagyok benne, hogy boldogok lehettek akkor is, ha a gyerekek kirepültek, bár biztosan nehéz lesz.

Sokat tanultam egyébként ebből a vitából. Mindenkinek megvan a maga keresztje.

Ja és még valami:

"Már jóideje ez az egyetlen olyan hely, ahol valakinek, fontos személynek érzem magam. Ez van."

Ugye te is tudod, hogy ez nem igaz. Pont azok alapján, amiket leírtál, elég egyértelműnek tűnik, hogy a gyerekeidnek egyelőre te vagy a legfontosabb. A mondataidból pont az jött le, hogy nagyon erős a kötődés köztetek a gyerekeiddel.