Többgyermekes szülök vannak itt? Lenne egy két kérdésem?

Kicsit off, de ha 8 hónaposan rossznak gondolod akkor mi lesz veled amikor 2 lesz és jön a dackorszak :)

Egyébként én semmi ilyesmin nem gondolkodtam amikor vállaltuk a másodikat, egyszerűen jött az érzés és belevágtunk. Mondjuk nálunk 3 év korkülönbség van, mert ennél kevesebb számomra megterhelő lenne idegileg. majd szeretnénk még 1-et.

Nyilván vannak nehezebb időszakok éjszakázás a kicsivel a nagy folyamatos hisztije 2 éves korától (most 4.5), de mindig arra gondolok, hogy a gyerekkor főleg a kisgyerekkor olyan rövid és pár év múlva már csak a szépre emlékszem, főleg ha majd jön a kamaszkor.

Szóval a lényeg az, hogy nem kellett magam rávenni semmire egyszerűen csak éreztem, hogy szeretnék még 1 babát és ezt érzem most is. Úgy érzem 3 gyerek van mellém rendelve :)

Én egyáltalán nem agyaltam ilyesmiken, mert 2 gyereket terveztünk, így a lányunk 2 éves korában elkezdtük gyártani a kistesót.

Minden más volt a másodikkal, kevesebb figyelem jutott neki a nagytesó mellett.

Hasonlítanak sokmindenben, de persze különböznek si :)

Ha 2-3 évet akarsz közöttük akkor mire eljön az ideje hidd el nagyon fogsz rá vágyni és nem érdekel, hogy hogyan lesz (egyébként is úgy is lesz mindig valahogy :))

Pláne, ha már ezen agyalsz most, szóval addigra félre teszel mindent és várod, hogy végre megérkezzen :)

Szia

Nekünk 17 hónap lett a lányunk és a fiunk között, vagyis a nagyobb akkorka volt kb, mint most a tiéd, a mikor fogant a kicsi.

Hozzáteszem, a második becsúszott baba, nem tervezett, mint az első volt, és ez azt hiszem, eléggé megnehezítette az egészet. Hiszen, ha tervezett lett volna, akkor úgymond eldöntöm és akarom mindazt, ami ezzel jár, így meg "rámszakadt". Főleg az nehezítette meg az egészet, hogy az apuka nem akarta őt, éppen mélyponton volt a házasságunk, és olyan szinten elutasította a babát, hogy a megszületése után 4 hónappal ölelte meg úgy igazán szívből először :( emiatt lelkileg nagyon nehéz volt a várandósságot és az első időszakot végigcsinálnom. Szerencsére valahogy mégiscsak sikerült összeszoktatnom őket, kemény menet volt, de a kicsi egyéves korára nagyon szeretetteljes kapcsolat alakult ki közöttük (most kétéves az ifiúr és az apjával IMÁDJÁK egymást).

Tudod, én úgy gondoltam, hogy persze, szeretnék 2-3-4 gyereket is akár, de nem ennyire kis korkülönbséggel (előnye és hátránya ennek is van nyilván, mint a nagyobb korkülönbségnek is). Én érzelmileg nem voltam kellően felkészülve arra, hogy egy új kis jövevénynek szenteljem magamat, illetve, hogy a meglévő gyermekemtől "vonjam el magamat" az új baba miatt. Tudatosan kellett odafigyelnem, hogy ezt ne így éljem meg, illetve hogy amennyire lehet, oldjam magamban mindezt. Mert ez volt az igazság a második várandósságom elején, hogy el sem tudtam képzelni, hogy fogom magamat megosztani majd közöttük - és ezt elsősorban érzelmileg értem, a fizikai részétől is tartottam, de azért kevésbé. És ez a kicsi megszületése után is így volt még egy darabig. Árulónak éreztem magamat a nagyobbat tekintve, és sokszor voltam bajban, hogy mindkettő sír, okkal sír, melyikhez kapjak :( A család, vagy ismerősök, kívülállók valahogy ebből semmitse vettek észre. Szerintük "remekül vettem minden akadályt, a gyerekekkel pont úgy bánok ahogy jó nekik, le a kalappal" stb... de bennem sok volt a kétség, és rengeteget őrlődtem. Szerencsére ez a kicsik felé nem jött le, kiegyensúlyozott, boldog kis krampuszok. Fogalmam sincs, hogy mitől, mert én aztán tényleg nem vagyok egy tudatos mintaanya. De valahogy úgy tűnik, mégis sikerült szeretetburkot biztosítanom nekik, minden kétségem ellenére talán mégis ráéreztem többnyire, hogy mikor mit és hogy kéne tenni. Hála istennek...! Mikor koraterhes voltam a másodikkal, biztosra vettem, hogy vagy őket ütöm majd agyon, vagy én őrülök majd meg, de el nem tudtam képzelni, hogy bírok majd el két gyerekkel.

És hogy könnyebb-e a másodiknál? Nekünk nagyon-nagyon-nagyon más a két gyerek, és úgy alakult, hogy a "nagylányommal" (most 3.5 éves) a várandósság volt rettenetes fizikailag ( életmentő műtét 14 hetesen, rettegés hogy mennyire károsodott a baba, a lábadozás-sebgyógyulás nagyon kemény volt, aztán korszülés... ilyesmik). A bébikora is fárasztó volt, mert háromhós koráig éjjel-nappal másfél óránként szopott, én meg hulla voltam. aztán ahogy nőtt, úgy lett minden egyre könnyebb vele. A kisfiammal a várandósság könnyű és problémamentes volt - annak ellenére mondom könnyűnek ,hogy ugye ottvolt a nagyobb ,aki maga is kicsi volt még és akit ugyanúgy el kellett látnom. csak egy példa: hatodikon lakunk, lift állandóan rossz, de persze napi két séta, babakocsi, bevásárlás stb... ennek ellenére könnyen viseltem. Álombébi volt, evett-aludt, semmi hasfájás, nyugis kispasi volt, aztán mikor már kezdtem volna aggódni, hogy milyen málé ez a gyerek, beindult a daráló nála, és ahogy nő, egyre nehezebb vele. Az egy év körüli lányomra anno azt mondta az öreg védőnénink, hogy ő ilyen aktív kisbababát nagyon ritkán lát, most a kétéves fiamra meg, hogy egyáltalán hogy nem ütöttem még agyon, vagy hogy nem kattantam be tőle? Ő még ilyen turbó-kölköt nem látott!!!! - hát ja. Tényleg ilyen kis miniterrorista lett. Állandóan azon aggódom, mikor találom a csilláron lógva, ha egy percre nincs a szemem előtt. Olyan dolgai voltak/vannak, hogy az ember haja égnek áll tőle, de komolyan! A bölcsi gondozónők imádják, mert egy nagyon szeretnivaló, jó lelkű kis fiúcska, de mindhárman azt állítják, hogy 50x annyira oda kell figyelni rá, mint az összes többire. Mert egy perc alatt felmászik a polc tetejére, joghurtot dug a szekrénybe, vizet önt a gondinéni tartalékpapucsba hogy megúsztassa a kishajót stb... állandóan rajta kell tartaniuk a szemüket. Hát járni még nem tudott, de felhúzta magát a kád peremére, elaraszolt rajta a mosdókagylóig és belemászott, arra mentem be, hogy a folyékony szappan adagolóját szereli teljesen elmélyülten. Ja, és hozzáteszem, hogy nagyon nagynövésű és rettentően erős fizikailag, úgyhogy pl egy sztenderd rácsoságynak 8 (!) db rácsát törte ki, mert idegesítette, hogy nem tud kimászni - aztán 13 hósan azt is megoldotta: izomból felhúzta magát a peremig és kinyomta magát, hogy a hasa mellett a térdével feltámaszkodjon a peremre, onnan meg egy sasszéval már át is lendült lefelé, nem ám fejjel, hanem profi módon háttal-talpra. Ha nem látom, nem hiszem el, de esküszöm, hogy így volt - és akkor még nem járt önállóan, csak négykézlábazott. A játszótéren a mászóbügykös falat - amin a kisiksolások nyomulnak - másfél évesen megmászta. A térelválasztó tetejéről egyévesen szedtük le először. és közben istenáldotta tehetsége van bárkivel összebarátkozni, egy mosolyától jobbra-balra olvadnak a nénik/lányok/bármilyen nőnemű lény, édes-bújós és közben rettentő vagány :) A lányom meg nagyon-nagyon okos, a koraszülöttsége miatt kistermetű-vékony, de igazán irányító tipus. Bekerült az ovicsoportba, és három nap alatt vezéregyéniség lett, háromévesként a vegyesben... lemegyünk a játszótérre, beül a homokozóba, és két perc múlva mindenki azt játsza, amit ő akar, mert valahogy ráérez, kit hogy vonhat be, kit hogy győzhet meg, kire mivel hathat, és valahogy észrevétlenül képes manipulálni a környezetét. Az óvónénik elmondás szerint még nekik, a huszonsok éves tapasztalattal is komolyan oda kell figyelniük, hogy ne vezesse meg őket olykor-olykor... mondanom se kell ,hogy a nagyikat vagy bárki felnőttet akivel ritkábban találkozik, ugyanúgy manipulálni képes :S Komolyan mondom, hogy ijesztő.

Amúgy pedig lobbanékony, érzékeny idegrendszerű és csodamód képes ráérezni dolgokra. Különösen tehetséges a rajzban/kézműveskedésben-alkotásban, nagyon jó mozgáskoordinációja van és mivel úgy tűnik, hogy a táncolás nem múló szenvedélye, és megvannak a kellően jó képességei hozzá, hogy úgy döntöttünk, hogy beíratjuk táncolni. Legalább egy alap mozgáskultúrát szed fel és nem mellesleg talán kicsit leadhat az energiáiból szélvészkisasszony.

mindebből is látszik, hogy nagyon mások. Hogy hogy éltem meg? azt hiszem ez tudattalan folyamat volt, egyszerűen olyannak kellett elfogadnom őket, amilyenek. A kicsi esetében volt nehezebb dolgom, mert először is azzal kellett megbarátkoznom, hogy egyáltalán van, el kellett döntenem, hogy igen akarom őt, és azután ki kellett állnom mellette mindenáron - ezek után akármilyennek is született volna, ugyanúgy szeretném azt hiszem. Pedig istenem, milyen csúf kis kobold volt szegénykém újszülöttnek (nagyon nehéz szülés) - míg a nővére gyönyörű. És most meg olyan helyes, igazán jó pasivá lett, és nagyon szeretnivaló lélek, olyan jó kis férjnekvaló. És a lelke fény. A nővére intellektusa hiába messze erősebb - az átlagnál is messze-messzebb...- , mégis, a kisfiam a könnyebben szerethető úgy általánosságban véve. És kövezzetek meg, de a szívemhez mégis az elsőszülöttem áll egy hajszállal közelebb, amire nagyon vigyázok, hogy soha-de-soha nem érezhessenek meg, talán túl is kompenzálom nagy igyekezetemben a fiút. De amin magzatkorában átmen a lányom velem együtt, és később, amilyen szimbiózisban éltünk... ez olyan kötelék, amivel egyszerűen nem lehet birokra kelni. A kicsiért is kutyakeményen megharcoltam, az egész családommal szembeszálltam érte, ez is komoly érzelmi alap, de mégsem ugyanolyan. Egyszerűen éreztem, hogy ez a helyes, hogy így KELL lennie, míg előzőleg a vágy és a hit hajtott, hogy minden rendben legyen. Nem tudom, sikerült-e érzékeltetnem a különbséget... na mindegy. Egy tervezett második gyereknél nyilván más a helyzet, ott eleve elfogadják őt még mielőtt megfogan, és ez más érzelmi alapot ad az egész várandósságnak.

Én szeretnék majd harmadik gyereket is, de nem most, hanem csak jó 4-5-6 év múlva. Amikor majd jobban odaadhatom magam érzelmileg az új babának. Nem akarom megint az átélni, hogy azt érezzem, meglopom egyik-vagy másik nagyobbat a kicsi miatt.

Ami pedig a kevesebb parát illeti : tény, hogy a második gyereknél rutinosabb az ember, főleg, ha nincs sok korkülönbség. DE : a gyerekek habitusától is függ, hogy végül mennyire gáz az első időszak. Ha nekem a fiam az első baba, aki nyugis nagykönyvi bébi volt, eszembe se jutott volna tartani attól, hogy két kicsivel milyen lesz, mert feltételeztem volna ,hogy biztos vele is ilyen. ám nekem az elsővel nagyon nehéz volt, következésképpen rettegem, hogy boldogulok majd kettővel... és a sors megoldotta, hogy a másik nyugis bébi lett. Aztán felcserélődtek a szerepek, de ez mát megint más tészta.

Én mondjuk igyekeztem eleve nem paramami lenni. A koraszülöttség miatt a kezdeti időszakban itthon is állandóan mértünk a súlygyarapodás ellenőrzése végett, de annyira macera és idegbetegség állandó forrása volt ez számomra, hogy amint stabilan megindult felfelé a súlya, áttértem a napi 1, majd egy hónap múlva heti 1 mérésre. A fiamnál, aki átlagos értékekkel született, eleve már csak heti 1x mértem a kezdetektől. Vagy a légzésfigyelő: kis súlyú korababa, hát persze volt nekünk is... aztán három téves riasztás után kidobtam a fenébe, és a fiamnál eszembe se jutott használni. Ezt nem vitaindításként mondom, van aki szerint nélkülözhetetlen, van aki szerint pénzlehúzás - én egyszerűen úgy éreztem, számunkra felesleges. Rájuk úgyis annyi angyalka vigyáz, hogy jut abból éjszakára is, nem kell oda kütyü ;) Na szóval csak azt akartam példázni, hogy a másodiknál már gördülékenyebben oldottam meg a helyzeteket, már ki voltam képezve a mostmiértsírhatmicsináljakvele-problémákra :) Mert a nagyobbom lehetővé tette... nála megjártam minden kezdeti stációt, és nem mellesleg ő a maga kisgyermeki zsigeri intelligenciájával abszolute megkönnyítette számomra a kisfiammal való kezdeti időszakot. Ha elsőre születik a fiam, és másodjára meg a lányom, hát sztem diliházban kötök ki, mert azt nem bírtam volna ki.

Neked kell érezni, hogy vajon készen állsz-e rá. De ha már eljátszol a gondolattal, az sztem azt jelzi, hogy végső soron igen. :) Szokták mondani, hogy két gyerek nem kétszer, de kb négyszerannyi gond... hát talán. Viszont sokszor-sokszorannyi öröm és szeretet is, és bár az eszem tudja, hogy könnyebb lenne ha nem vállaltam volna a másodikat, a szívem mégis érzi, hogy jobb ez így. Nehezebb, de jobb. És szebb. Egyet is lehet irtóra szeretni, de kettőt... az azt hiszem, többé tesz engem is, és őket is. És ezzel nem vitatkozhat, akinek csak egy van, ezt meg kell tapasztalni.

Bocsánat, hogy hosszú lettem :) Rövidebben terveztem írni, de aztán rájöttem, hogy úgy meg talán nem lett volna érdemes.

ja, és hozzáteszem - mert sokan előszeretettel vesznek magukra olyat, amit nem kéne -, hogy semmiféle szándékosság nem motivált, senkit nem akartam megbántani, nem akarok vitákat indítani vagy mittomén, csakis a saját érzéseimet és tapasztalataimat írtam le. Ahogy én megéltem, ahogy én most látom, és még véletlenül sem szándékoztam senkibe belegázolni.