Milyen idős kortól alkalmazható a felvesz-letesz módszer?

Ezeknek a kiskori dolgoknak az eredményét igazából akkor fogjuk látni mikor már kamaszok lesznek. Én azt szeretném már most "tudatni" a gyerekemmel, hogy bármikor, bármiben számíthat rám(és itt nem az elkényeztetésről beszélek, hanem a valós igények kielégítéséről, nagy a különbség), hozzám forduljon és ne valami külső segédeszközhöz ha problémája van és ne magába forduljon. És ez az igény most pl. az, hogy nyugodtan, biztonságban érezve magát el tudjon aludni. De ettől nem hagyom, hogy kitúrja a virágföldet vagy dobálja a játékait...azt nem engedem, abban nem engedek én sem.

Linkelek ide egy videot, rövid, érdemes végighallgatni.

http://www.youtube.com/watch?v=aAMis5NOdG4

Egy idézet tőle:

"Ha egy kisbabát letesznek, és nem veszik fel, amikor sír, azzal azt tanítják neki, hogy ő nem fontos, a jelzései sem fontosak, nem érdekesek és egyáltalán nem érdemes szólnia, ha valami baja van. Azt hiszem világos, hogy ez hova vezethet. Valóban megtanulja a kicsik nagy része néhány nap alatt az új „rendet”, a kérdés az, hogy valóban ez-e a cél. Sok szülő értetlenül áll később a két-három, vagy hat-nyolc, tizenkét-tizenhat éves gyermeke ellenszenve, idegensége és agresszivitása előtt. Sajnos a szülők nem hozzák összefüggésbe azt, ami pedig nyilvánvaló. Ahol hiányzik a csecsemőkori ősbizalom, ahol nem alakul egészségesen a kötődés, ott bizony később is nehézségekre lehet számítani. A korai kötődésnek nevezett kapcsolat ugyanis éppen az első években épül ki a gyermek és gondozója (édesanyja/édesapja) között. Minél többször kap jelzéseire, éjjel és nappal egyaránt, megfelelő választ, minél inkább kielégítik alapvető szükségleteit, annál inkább biztonságban érzi magát, annál inkább lesz bizalommal a külvilág és gondozói felé. Azt is megtanulja ezáltal, hogy ő törődésre érdemes, szeretetre való kis lény. Ezt nevezik ősbizalomnak. A gyermeknek egyéves korára már határozott képe van a külvilágról és saját magáról is, erre is gondolni kell, amikor az első közös hónapokat töltjük.

Az első évek hamar elszállnak, kisbabánk elindul, önállósodik, felfedezi a környezetét. Egykettőre óvodássá, majd iskolássá cseperedik. Mire feleszmélünk, már kamaszodik, és hiába ölelnénk magunkhoz, hiába tudnánk szívesen csak néhány órára is testközelben, már rég kinőtte ezt az igényét, s a helyünket lassan mással kell megosztanunk, barátokkal, szerelmekkel. Hol van már az első hónap, mikor úgy éreztük, sosem múlik el ez az idő, amikor csak testünk tudja jóllakatni, elaltatni, megnyugtatni! "

És még egy, az "elkényeztetésről":

"Az a kötődő nevelés végletes félreértése, ha azt hisszük, hogy a gyerek minden nyikkjára mindig ugrani kell. Nem. Nem kell. Nem szabad. A kötődő nevelés az igények kielégítéséről szól. Az igényekéről. De nem feltétlenül a vágyakéról, az akaratéról. Az utóbbiak maradéktalan kielégítése árt a gyereknek, árt az anyának, árt a családnak. Így lehet kis, családi diktátorokat nevelni. Persze nem éles a határ az igény, a vágy és az akarat között. A nevelés művészete, hogy ezeket meg kell tanulni megkülönböztetni egymástól. És a gyereknek me kell tanítani fokozatosan, hogy nem csak neki vannak igényei, nem csak az ő igényei fontosak. Az már nem kötődő nevelés, ha a 3 éves gyerekem nem enged WC-re menni, nem enged elmosogatni, főzni, hanem non-stop engem ugráltatna.

."