Volt már valaki úgy, hogy egyik napról a másikra elkezdett félni ha egyedül maradt a babájával?

nem, nem sok emberrel találkozom. Sőt ebben a nagy hidegben csak a párom és a baba az akikkel érintkezem. De általánosságban sem élünk nagy társásagi életet. Faluban lakunk, itt alig ismerek valakit, a falunak is a legvégén..ahova a madár is csak kéthetente repül véletlenül. Lehet hogy valóban magányos vagyok.

Köszi:-)

Ne haragudjatok, de én úúúúgy megkönnyebbültem:-) Kezdtem azt hinni, hogy bekattantam itt a nagy magányba. De ezekszerint tényleg nem vagyok egyedül. Eddig ő is csak kétszer ment hetente éjjelre, de mostanában többet osztják be éjszakára, én meg sz@rom össze magam. Próbáltam hogy átmegyek a gyerekhez, de abban sincs köszönet, mert ő meg felébred ha ott vagyok, és azt hiszi, hogy nappal van, és folyton játszani akar, ha meg nem ébred fel, akkor én figyelem minden szusszanását, akkor azért nem alszom, szóval elekergetem magam az őrületbe szó szerint:-) Én is körbe járom a házat, ajtó, ablakok. Kutyákkal ugyanez a helyzet, mondjuk nekünk csak egy van, az is csak díszkutya, nagynak nagy, de még a menydörgéstől is betojik, ha ugatnak az utcában a kutyák akkor azért figyelek, hgy ki jön megy, ha nem ugatnak akkor azért, mert mi ez a nagy síri csend. Így leírva nevetséges, még mosolygok is magamon. De ebben benne lenni ne vicces. Mindenesetre köszönöm nektek a bíztató és nyugtató szavakat, hogy nem vagyok bolond :-)