Mennyire akarjátok "kisajátítani" a babátokat? Mennyire engeditek, hogy édesanyátok, anyósotok beleszóljon a baba körüli teendőkbe, gyereknevelésbe?

drága "kedves" utolsó

Köszönöm neked is a véleményed, mindenképp megfontolom, amit írtál! A tartalmával teljesen egyetértek, a másik oldal szemszögéből nézve valóban több toleranciára van szükség, meg is fogadtam, hogy igyekezni fogok! Látom már én is, hogy a nagyszülői szerep sem könnyű!

Felnőve megtapasztaltam magam is, hogy milyen jó érzés számomra, amikor az idősebb generáció "hiszti" nélkül, szeretettel és jóindulattal kezeli a helyzeteket, eltérő vélemény esetén is olyan cinikusság-mentesen, tiszteletre méltó módon mondja el a véleményét, ami követendő minta számomra, és én is ezt tudom majd továbbadni a következő nemzedéknek.

Rá is döbbentem, mekkora szerepe van a kommunikációnak, a megszólítási módnak, véleményközlési stílusnak egy-egy helyzetben. A magam részéről erre oda fogok figyelni, ha nagyszülő jön hozzánk, mert ha tartalmilag jó is, amit elképzelek gyereknevelés terén, tényleg nem akarom őket megbántani a "csomagolással". Igaza van annak, aki azt mondja, csak megfelelő kommunikációval érnek célba az üzenetek, épp ezért finoman fogom én is felhívni az ő figyelmüket arra, amiről máshogy gondolkodok, máshogy szeretném véghezvinni a gyereknevelésben.

Jóban vagyok ám én anyóssal is, anyukámmal is, bocs, ha esetleg félreérthetően fogalmaztam és nem ez jött le! Örülök ha segítenek és sokszor megkérdezem a véleményüket, vagy hogy a mi babakorunkban mit hogy tettek és mi milyen babák voltunk. Sok mindent hasznosítok is.

Én akkor vagyok ideges, ha kéretlenül és erőszakosan szólnak bele dolgokba, amiknek már kialakult rutinja van nálunk(anyukámra jellemző sajnos). Illetve azt nehezményezem, ha kikapkodják a gyereket szó nélkül a kezemből, mert olyankor azt érzem, hogy szerintük én nem tudom jól csinálni az adott dolgot és nem tartják tiszteletben, hogy valamit épp elkezdtem csinálni (pl. pelenkázás, megnyugtatás).

A "kontrollálást" úgy értem, hogy én már tudom, hogy hány óra fentlét után lesz álmos a baba, milyen hangokkal jelzi ezt, hogy viselkedik, ha éhes, ha túl sok neki az inger, kb. mennyi időt bír ki üvöltés nélkül a babakocsiban. És ha ők vigyáznak rá, de én is itthon vagyok (csak a hálóban tanulok), hallva a sírását kimegyek lefektetni vagy kérem, hogy most már etesse meg.

A férjem szerint ezekbe nem kellene beleszólnom.

Múltkor kipróbáltam anyósomnál, mikor 1 egész napra el kellett mennem, csak annyit kértem tőle, etesse meg, ha éhes, aludjon, ha látja, hogy álmos, és játsszanak nyugodtan. Arra jöttem haza, hogy a baba üvölt, a fele kajáját meghagyta, kipirosodott vérágas a szeme és egész nap nem aludt (amúgy 2x szokott). És ne értsétek félre, mert tudom, hogy NEM anyósom hibája!!!! Hiába nevelt fel 3 gyereket, minden baba más, ő nem látja napi szinten az unokáját, nincs meg az az összhang, ami a baba+köztem a sok együttlét miatt kialakult, a babának is furcsa ez a "másra bízom" szituáció. És pont ezért NEM haragszom rá ezek miatt, csak szeretném, ha mindenkinek nyugodtan telne a nap, a baba enne, pihenne. És ezért legközelebb már a "szájába" rágtam a jeleket, a körülbeli időintervallumokat, mintegy "használati útmutatót" adtam a gyerekhez. De ettől meg én érzem hülyén magam, mert tudom, hogy anyós nagyon jó anya volt, nem megbántani akarom ezzel, hanem segíteni. Mégis rugalmatlannak és túlkontrollálónak érzem ilyenkor magam, a férjem hatására. (Bár a múltkori próba után ő mondta, hogy konkrétabban mondjam el, miket kell csinálni, főleg, ha pl. ő van itthon egyedül a gyerekkel.)

Aki eddig esetleg félreértett és azt hitte, én egyáltalán nem akarok mást a gyerekem közelébe engedni, az talán most jobban látja, mit szeretnék kifejezni. (Talán nem túl jó a "kisajátítom" szó, de nem találtam hirtelen jobbat.) Örülök nagyon is, ha segítenek, de szépen kérem őket, hogy tartsák be az én elképzeléseimet is (és nem stopperral állok ám mellettük, nehogy azt higgyétek).

Értem én az ő oldalukat is, hogy nincs meg az a szabadságuk az unokázásban, ami a saját gyereknevelésükben megvolt, és ezért is vetődött fel bennem a kérdés, hogy túlpörgöm -e a dolgot vagy "jogom" van kijelölni az irányvonalakat.

Tudom, az a baj, hogy nagyon lelkizős típus vagyok és mindent túl jól akarok csinálni, de azt meg úgysem lehet. Ezért voltam kíváncsi, hogy másoknál hogy működik, hátha tanulok valamit belőle.

És eddig úgy érzem, nagyon is hogy tanultam, köszönöm nektek, mindenkinek a válaszokat!

Nagyon tetszik ez a rágókás történeted, és tényleg teljesen ráillik hasonlatként, szimbólumként az alapkérdésre, alaphelyzetre!

Ilyenkor sajnálom utólag, hogy nem fiatalabb koromban lettem anyuka, akkor talán nem pörögnék ennyit a dolgokon, talán minden természetesebben menne.

Az a baj, ha nálam "romlik el" a gyerek, akkor nyugodt vagyok, mert tudom, hogy mit tettem és mit nem, de most így hirtelen az a legnagyobb tanulság számomra, hogy bízzak jobban a nagyszülőkben és a gyerekben. Tényleg nem fog semmiféle visszafordíthatatlan személyiség-károsodást szenvedni, ha néha-néha nem a megszokott módon mennek a dolgok, sőt legalább lesz egy kis spontenaitás az életében.