Olyan boldog és büszke anyuka vagyok, hogy vissza kell fogjam magam, hogy ne dicsekedjek mindenkinek egyfolytában! Annyira imádom a kisfiamat! Remélem, hogy sokan éreznek még így fiatal anyukák! Ti hogy érzitek magatokat?

Gratulaok es sok boldogsagot kivanok nektek!! Olyan jo ilyeneket olvasni. :)

Az en kisfiam 19 honapos lesz par nap mulva. Sajnos nekem nem ment ilyen egyszeruen mint neked az eleje pedig mar ven roka vagyok (33 eves). :) De negativat inkabb nem irok mert nem ehez a kerdeshez valo. :) En is elvezem az anyasagot, habar mar dolgozom es a kisfiam bolcsis. Szerettem otthon is lenni ezzel sem volt semmi bajom de nekem jobb amiota visszajottem melozni. Elvezem, hogy mar ekkora nagy es "onallo" kisfiam van. Imadom nezni ahogy jatszik, eszik, fejlodik, "rajzolni" probal, tologatja a kis autoit, uj szavakat mond es ugyesedik. O a mindenem es nagyon buszke vagyok ra!

Szerintem ez mindenkinél így van.

Nekem már egy éves a fiam, nem vagyok egyedül és soha nem is voltam, mert szüleim 10 perc sétára laknak, első pillanattól itt voltak minden nap, ebédet hoztak, levitték a kutyát, kicsit babáztak amíg én letusoltam, stb., isteni volt :) A mai napig minden nap megyünk hozzájuk a fiammal, férjem délutános, tehát napközben vele vagyunk hármasban, délután meg átsétálunk kisfiammal anyuékhoz és velük is csinálunk valami programot.

Nekem is megvoltak a magam hullámvölgyei, 4-5 hónapos kor körül, akkoriban este 11-ig nem aludt el, csak ha ringattam, állandóan komfortszopizni akart, aztán egyik pillanatról másikra leállt vele, akkor meg azzal szenvedtünk, minden este úgy aludtam el, hogy basszus holnap megint kelni kell.

De ez már a múlté, már minden este várom hogy felkeljünk és játszunk :)

A dicsekvésről meg annyit, hogy minden anyukának a magáé a legcukibb és legszebb és legokosabb, ezért ezzel finoman kell bánni, mert bár én is mindig róla beszélnék mindenkinek, de nem teszem mert engem is sokszor idegesít ha más ajnározza agyon az övét, mindenek felett. Én pl. (megyek persze, mert a gyereknek meg kell) utálok játszótérre járni, mert bárkivel beszédbe elegyedsz, pár percen belül úgyis bedobja a saját gyereke élettörténetének mesélését, ami még nem is volna baj, de minden anyuka ugyanoda lyukad ki: hogy az ő gyereke a legcserfesebb, legörökmozgóbb, leghuncutabb gyerkőc, és jajdejóneked hogy a tiéd az övéhez képest semmi.

Ja, mindig úgy kezdik, hogy megdícsérik a tiédet, de ha csak elmondasz egy köszönöm, a tied is - mondatot, már belekezd az ecsetelésbe hogy az övé mekkora gézengúz, és a leghuncikább kis ördögfióka a világon. Megkérdezi a tiéd mikortól jár? És ha kiderül hogy előbb mint az övé, akkor gyorsan mond valamit amiben tuti ők a jobbak....na ettől nekem a gyomrom fordul fel. Azaz játszótér nálam nagyon utálatos pontja a napnak, de sétálgatni szeretek vele, és itthon sokat lego-zunk, autózunk, mindenfélét.

Itthonlevés: háát, bevallom nem vagyok egy tipikus háztartásbeli :) Szerettem a munkámat, szerettem pörögni, engem soha az életben nem elégített ki hogy fincsit főzök mire hazajön a férjem, én szerettem a munkahelyemen sikert elérni, vezető beosztásban dolgoztam, jó érzés volt lenni valakinek. Ne értsd félre, anyukának lenni a legnagyobb siker a világon, de néha visszavágyom kicsit amikor szintén sikeres húgom otthon ódákat zeng a dícséretéről, fizuemeléséről, meg kiküldetés lehetőségéről. Olyankor kicsit rossz, hogy arra gondolok, na nekem a napi sikerélmény az volt hogy fiacskám megette az egész főzeléket, de amint ránézek a kis mosolyi arcára, már nem gondolom ilyen rossznak :)

Vannak jobb és rosszabb napok, de összességében egy ilyen szerető és szeretnivaló kicsi embert nevelgetni nagyszerű, majd meglátod, ahogy egyre nagyobb, egyre okosabb, főleg amióta jobban kifejezi a szeretetét, ha meglát, odajön és átölel. Ennél jobb érzés nincs is :)