Lelkileg mennyire viselt meg, hogyha nem tudtál szoptatni, pedig nagyon szerettél volna?

Kedves Kérdezö!

Egy az egyben ugyanabban a cipöben járunk. Én is szoptatom elöször, utána jön a "pótlás" (sokkal több, mint a saját tejem). Minden próbálkozás megvolt, kivéve azt, hogy a kórházban keveset volt a cicimen. Császár után nem tudtam azonnal felállni, éjjel persze nem hozták ki, pedig szerintem óránként kellett volna. Csak mivel nem tudtam egyedül ellátni, macerásak lettünk volna, inkább fejjek. Persze ahogy menni tudtam (négykézláb), egész éjjel róttam a köröket a nagyon távoli csecsemöszoba és a enyém közt, anya oda, gyerek kitol, gyerek visszatol, anya vissza az ágyba. 25 percem maradt össz-vissz pihenni, 6 napon keresztül ennyit aludtam. Lehet, hogy ez is hozzájárult a "nagy mennyiséghez". Nem bünbakot akarok keresni, de nyugodt körülmények közt, ha pihenhetek és nem nekem kell éjjelenként friss mütéttel kilométereket rohangálni, lehet, hogy összejön vmi. Aztán elhittem nekik, én barom, hogy jobb ha cicire se teszem, hanem csak fejek. Itthon a védönö szólt, hagyjuk abba a bohóckodást, azonnal cicire, reggeltöl estig. Ez ment 3 napig, kis szentem csak fogyott, nem volt kérdés, tényleg pótlunk. A férjem szintén csak tápszert kapott, ö sem érti, mit kell ezen problémázni.

Most 2 hónapos a kisfiam, minden alkalmat kihasználok, egyenlöre még hajlandó dolgozni azért a kevésért is, én meg boldogan kelek éjjel is, és szorítom magamhoz a kis testét. Ha néha már csak cumizik rajta, azt is szívesen hagyom, ki tudja, meddig csinálhatjuk még. Egyébként egyszer kihagytam a szoptatást a tápszer elött, sírdogált, és utána olyan lendülettel bukott a cicimre, azt hittem elolvadok :-).

Szerintem sem kellene kibuknunk, mégsem tudok úgy csinálni, mintha

nem érdekelne, nekem is fáj a téma...