Akik egész nap egyedül vagytok otthon babáitokkal, nektek nem szokott az eszetekbe jutni, hogy mi lenne, ha mondjuk hirtelen rosszul lennétek, vagy elesnétek stb, akkor mi lenne a picivel?

Én egyedül nevelem a fiamat.

Anyukámékkal megbeszéltem, hogy naponta bejelentkezem hozzájuk, vagy ők hozzám, hogy megvagyunk. Van kulcsuk a lakásomhoz, úgyhogy ha bármi lenne, én mindig kiveszem a zárból a kulcsot, úgyhogy be is tudnának jönni, a lakás meg gyerekbiztossá van téve. 2,5 éves a gyerkőc.

Szerintem a 3,5 évesed már elég okos ahhoz, hogy legalább gyorshívóval megtanuljon telefonálni apának, nagyszülőknek a mobilodról. Mutasd meg neki, hogy kell, ha neked valami bajod lenne. Szerintem jogos az aggodalmad, de megoldható.

Persze, persze, hülyeség, de azért nem árt felkészülni minden eshetőségre ( szó szerint)

Nekem pl. - igaz, nem ezért - állandóan a nyakamban van a mobilom, ha gáz lenne, azonnal mentők, ha a férjem éppen vidéken dolgozik, ugyanis itt két életről is szó van.

Ennyi!

Akkora hülyeség amit írni fogok, de talán....

Mindenre felkészülni nem lehet. Egy hirtelen ájulás nincs benne a pakliban, hiába van a kezedben a mobil kétlem, hogy bárkit tudnál értesíteni. Ha a sors úgy hozza, akkor elképesztő dolgok tudnak ilyenkor történni. Pl. egy apróság mászik és rátenyerel a telefon gombokra ami kicsöng valakinél, aknek gyanússá válik a dolog.

Egyáltalán nem furcsa. Én is két picurival voltam otthon. Kb 4 év körüli lehetett a nagyobb lányom, amikor a telefon fölé kiraktam nagy papírokon az anyukámék számát, az én és az apja mobilját. Megtanítottam telefonálni, hogy ha bármi van, akkor nekik csörögjön. Féltem, hogy ha a cérna hangocskáján felhívja a mentőket, ő nem tudná még elmondani a pontos címet.

Most már 9 és 7,5 évesek, legutóbb csak a kicsivel voltam otthon, amikor az ablaknál leszakadt a felső részen valami műanyag csík. Féltem hogy leszakad az egész, kénytelen voltam kiállni a 3. emeleti ablakba. Óvatos voltam, de a kicsi egész végig a kezében a telefonnal várta, hogy végezzek a ragasztással.

Egyszer vicces volt, hétvégén mondtam, hogy sokáig akarok aludni. A csajok felkeltek, felhívták anyukámat és leadták a rendelést hogy milyen kaját kérnek ebédre. Én már csak arra ébredtem, hogy csörög 10 felé a telefon, anyám volt, hogy megjött a piacról, mikorra hozhatja a cuccot.

"Nekem is jutott már eszembe, de azonnal elhessegettem a gondolatot. Hülyeségen nem szabad agyalni, mert bevonzod magadnak, meg egyébként se jó. Felejtsd el a hasonló gondolatokat."

Ez nem igaz. Ez nem hülyeségeken agyalás, ez felkészülés. Amikor elmegyünk otthonról, pl tömegrendezvényre, a gyerekekre régebben raktam karkötőt a telefonszámommal, meg ki lettek oktatva, hogy ha elkeveredünk egymástól, akkor mit kell tenniük, hogyan kérjenek segítséget.

Persze, hogy van amikor a gyerkőc olyan korba ér, amikor már sok mindent el tudsz követni a baj elkerülése érdekében. Valamiért a legnagyobb elővigyázatosság mellett is történnek ilyen dolgok.

De ahogy a kérdező felvetette, egy 9 hónapos gyerkőc mellett egy hirtelen ájulásra nem hiszem, hogy fel lehet készülni. A 3,5 évesre már persze lehet alapozni.

Szerintem egy megfelelő aggódás mellett élvezni kell a gyermek nevelést és nem görcsölni dolgokon.

Teljesen megértem az érzést.A férjem külföldön dolgozik.Kislányommal,aki első babánk 1 hetes kora óta egyedül vagyok.Apa havonta 1szer jön haza.Szüleim ki vannak oktatva és kulcs van náluk a lakásunkhoz.Anyukám könyörgött,hogy költözzünk haza,de én nem akartam az első ijedségnél haza rohanni.Meg kellett tanulnom a helyzetet kezelni és hát igen,voltak álmatlan éjszakáim és nem azért, mert a gyerek felkelt.

Valóban nem jó ezen kattogni,mert az elején annyira féltem,hogy minden gondolatom az volt,hogy jaj csak nehogy legyen velem valami,mert akkor mi lesz a kicsikémmel.Mindig attól rettegtem,hogy el ne csússzak a kádban,meg ilyenek.Ezek mára már elmúltak.Szóval csak pozitívan és nem lesz semmi bajunk:)