Hogy bírtátok ki a szakítást a tudattal, hogy egyedül maradtatok?

Én azt hittem, hogy belehalok, rettenetesen rossz volt. De én 3 hónapos babával maradtam egyedül, hála a szüleimnek, akik segítettek. Az eszem tudta, hogy jó igy, állattal nem érdemes együtt élni, de mégis fájta kudarc, hogy nekem miért nem sikerült?! Egy valami jóü volt benne, 6 hós volta fiam, és mér a lánysúlyomat visszanyertem.

Olvastam valahol, hogy egy pszichologus mondta, nem azon van meglepődve, hogy szakitanak az emerek, hanem azon, hogy egyáltalán hogy képesek együtt élni :)

Nehezen nagyon, főleg, ha már van egy kisbaba is, akinek jó lenne apa is és anya is. De ha együtt nem megy a kicsinek is jobb külön. Amikor eljöttem tőle a kicsivel, összepakoltam a legszükségesebbeket és beültem a kocsiba és hazajöttem a szüleimhez. Félúton megálltam az útszélén és bőgtem, remegtem és nem hittem el, hogy eljöttem és ő hagyta hogy eljöjjek a picike babánkkal!! Akkor egy világ omlott össze bennem és azóta is minden nap jobban omlik, mert napról-napra csak csalódok benne. Félek én is, hogy mi lesz velünk, nehéz lesz, de ha már nagyobb lesz a kicsikém, akkor át tudom gondolni, hogyan tovább, még most minden percben nagy szüksége van rám, nincs sok időm begubózni és bánkódni, szomorkodni, csak a szívem mardossa valami, nagyon. Szeretem még a férjem, de el fogom felejteni!Idővel biztos és meg mutatom neki, hogy nélküle is boldogulok egy gyerekkel is és tökéletes élete lesz mellettem!! A legjobb anya szeretnék lenni, bízok benne, hogy sikerülni fog!

Az hogy találok-e valakit??!! Nem is tudom félek tőle, mindig csalódtam, és most is. Lehet jobb egyedül, a babámmal, ő mindig ott lesz nekem. És lehet valamikor rám talál a szerelem is, de lehet nem... Persze, hogy fél mindenki, a változástól mindig félünk. :)