Lelkifurdalásod van, ha a síró babát nem tudod épp felvenni?

Én nem "bírom" hallgatni ha sír. a teregetés megvár, KAjálni tudok közben (lassan de ki bánja) , bármilyen fáradt vagyok mindig! képes vagyok megvigasztalni.

Ez is az anyaság része:)

Igen is meg nem is...

Egyik nap nem tudtam teregetni, mindig felkelt a kicsi, ahogy kiléptem a szobából, másnapra a tiszta de vizes ruha, mint valami rohadt váza olyan szagú volt:( Másnap moshattam újra, de babasírás miatt nem hagytam el a teregetést.

Vagy épp pipilni kellett, be nem pisilhetek.

Ennem is kell néha, és olyan "jó" makaróni szaftot pucolni a 6hetes gyerek rugijából, mert ölben van, mikor eszek...

Vagy egyik reggel már nem volt itthon a párom, nekem meg úgy égett a fejbőröm, muszáj voltam megmosni, na mikor kezd sírni a kicsi... megmostam a hajam, ha kijövök félkészen csak dühöngök, mert nem sikerült rendbe tenni magam.

Én mindenhová viszem magammal ha éppen nyűgös . Beteszem a hordozóba vagy a babakocsiba és jön velem a fürdő szobába , konyhába , Wc előtt leparkolom , :)stb...

Hát ez van . :D

Lelkifurdalásom nincs, nem azért nem tudom felvenni, mert éppen hajat festek, lakkozom a körmöm, vagy extra salátát készítek magamnak, hanem pl. mert éppen rántom be a levest, vagy veszem ki a forró sütőből a süteményt (amit a családnak készítek), vagy turmixolom a kajáját. Picit neki is türelmet kell tanulnia, nem direkt húzom az idegeit, de nem mindig tudok ott lenni, belőlem is csak 1 van :)

Ha olyan a helyzet, akkor elkezdem kicsalogatni, mire a wc-ig elmászik, addigra fordulunk vissza, és nincs ebből gond. Persze rosszabb napokon gyorsan leteszem, futás wc-re, aztán vissza hozzá játszani :)

Nekem lelkifurdalásom van, pedig az agyammal úgy gondolom, nem kéne... Sokat gyötrődök is emiatt magamban.

6 hetes a babám, hasfájós, és van, hogy órákon keresztül próbálok segíteni rajta, de minden csak átmenetileg hat, elpilled pár percre, aztán folytatja a sírást. Amikor ez már több órája megy, akkor hirtelen rádöbbenek, hogy otthagytam a teregetni valót, tiszta káosz lett a lakás, nem ettem egész nap, sőt, pisilni sem voltam... Ráadásul hullafáradt vagyok, és semmi erőt nem érzek magamban. És akkor már muszáj, egyszerűen muszáj letenni a babát. Kapkodva, idegbetegen, kimerülten csinálom a dolgokat, miközben még a lelkifurdalás is gyötör, hiszen ott sír szegény, és még az is bekattan az agyamba, hogy a "nagyokosok" szerint egy életre lelki nyomorékká teszem a gyerekemet, ha hagyom sírni.

Na most, nem hiszem, hogy a gyerekem attól lesz boldog és kiegyensúlyozott, ha én idegbeteg, összeszedetlen, szétcsúszott vagyok, mert állandóan csak a kezemben van és próbálom nyugtatgatni, miközben úszik a lakás, és nem foglalkozom magammal sem. Nem szeretnék azon anyukák közé tartozni, akik zsíros hajjal, délután 4-kor leevett hálóingben rohangásznak karjukon a gyerekkel a lakásban. Egyáltalán nem hiszem, hogy a gyereknek ez jó.

Ellenben ha a baba mellett rendesen foglalkozom magammal is, a háztartással is, nem vagyok folyamatosan indiszponált, attól véleményem szerint mindketten kiegyensúlyozottabbak leszünk. És ehhez bizony néha le kell tenni a babát.

Arról nem is beszélve, hogy a gyereket nem csak etetjük, altatjuk, nyugtatgatjuk, hanem neveljük is. Neki is meg kell szoknia, hogy nem lehetek ott minden pillanatban azonnal, és hogy vannak rajta kívülálló dolgok. Tudom, hogy még nagyon pici, de később neki lesz rossz, ha nem szokik hozzá, hogy van, amikor bizony nincs ott azonnal az anya, és várni kell kicsit valamire.

Szóval én elméletben ezt gondolom, de a gyakorlatban sajnos bizony gyötrő lelkifurdalást érzek, ha a síró babámat nem tudom azonnal felvenni. És nagyon tisztelem azokat, akik tudnak olyan határozott és magabiztos anyukák lenni, hogy nem hagyják magukat belehajszolni ebbe a lelkifurdalásos ördögi körbe.