Anyukák, van valaki aki felhőtlenül boldog volt a baba születése után is?

Boldog voltam, de egészen máshogy, emellet fáradt, kialvatlan....olyan természetes részének éreztem az életmnek gyerekeimet.

Felhőtlenül boldog én egészen mástól tudok lenni.

Hát ne úgy képzeld el az egészet, mint valami tündér mese....

Igen, csodálatos, hogy van gyermeked, ennél csodálatosabb nincs. Na de nehezebb, fárasztóbb munka sincs a világon.

Én az első hónap után (alig aludtunk, pedig a férjem is sokat segített) nagyon kivoltam... Sok minden eszembe jutott akkor, csak nem a boldogság.

És ez nem azt jelenti, hogy nem szeretem a gyerekem. Mindennél jobban szeretem, de nehéz a váltás.

szia

en sem ereztem felhotlenul boldognak magamat....mindig aggodtam.

Sokkal jobban aggodtam mint a normalis es ez bearnyekolta az elso idoket.

Nem mertem aludni, mert akkor nem tudtam figyelni, hogy hogyan lelegzik.

A nap 2 max 3 oras alvasoktol 3 honap alatt ugy kikeszultem, hogy majdnem korjhazba fektetett a dokim.

Utann ahogy magabiztosabb lettem a gyerekneveles teren, ugy egyre jobban elveztem az anyasagot is.

Ahol első gyerek van, saját tapasztalat is ez volt, nagyon nehéz összeszokni.Ő eddig nem volt és már egy harmadik személyre is figyelni kell.

És akinek nem inge ne vegye magára, de ne hidd el hogy olyan felhőtlen a kezdet.és az utánna levő idők sem könnyűk.

Azért persze 5hónap már nem kevés, de hosszú idő kell ahhoz hogy elfogadd, hogy másik vkihez kell igazodnod.

És mondjak vmit, nekem van egy két évesem és egy 4 hónaposom, de még ma is csodálkozom hogy én anya vagyok.A másik én sem szeretek itthon lenni.Nem velük nem szeretek lenni, csak bezártságot és kötöttséget nem szeretem.Ahogy nő jobb lesz!Nem megy ez parancsszóra!!

Szívből remélem, hogy nem vagy depressziós!

Az első babámnál fiatal, 25 éves voltam. 4 hónapon keresztül monoton tettem-vettem körülötte, de nem éreztem igazán a "sajátomnak". Szerettem őt, mindent odaadtam volna érte már akkor is, de nem éreztem magamat anyának, hiányzott belőlem az a plusz, amit a férjemben (aki ekkor 30 volt) láttam. Ő is észrevette ezt, és azt is látta rajtam, hogy zavar.

Eleinte nem foglalkozott vele különösebben -mondja ő, mert úgy gondolta, hogy "majd kinövöm". Azonban, amikor 5 hós lett Jasmine, vagy ahogy mi hívjuk, Jazzy, megfogta őt, felöltöztette, és elvitte valahova, egy egész napra. Egy kis papírra írta, hogy ne aggódjak, és a papír és a toll segítségével próbáljam felfogni, hogy anya vagyok.

Ezzel arra célzott, hogy írjam le magamnak: "anya vagyok". 256szor írtam le (megszámolta :]), de az utolsónál már sírtam. Felfogtam, hogy tényleg anya vagyok. Abban a pillanatban hazaért a férjem Jazzyvel. Leírhatatlan érzés volt :)

2 gyerekem van, felhőtlenül boldog vagyok, mióta csak megszületett az első (és rá majdnem két évre a második).

Sajnálom, hogy neked nem tetszik az anyaság.

Magától ez nem fog megváltozni, tegyél valamit.

Járj közösségbe, sétálj sokat, beszélgess más anyukákkal vagy apukákkal, menj fodrászhoz, lásd meg a szépet a babádban és magadban.