Más is szokta úgy érezni, hogy meghaladja a képességeit a gyereknevelés?

Pont így érzem magam pedig még csak 7 hetes a lányom. Teljesen össze vagyok törve mentálisan. Sose gondoltam, hogy ennyire meg fog viselni, pedig készültem rá... Sokszor eszembe jut, hogy mások hogy csinálják ezt akár több gyerekkel?

Nézem a videókat ahol anyuka toppon tartja a lakást, magát, meg a babát is én meg kb. az életünkért küzdök (hasfájós)

3 gyermekem van, 2 sni-s, amióta vissza mentem dolgozni részmunkaidőben, ergo kiszakadtam a "csak a 4 fal, csak a gyerekek/ csak a háztartás" körből, azóta nem.

Pedig rohanás az életünk. Nyílván most is van háztartás, du a gyerekekkel tanulni foglalkozni. De még is másabb. Több a türelmem.

Hidd el idővel jobb lesz. Mindig lesznek nehéz napok, de egy idő után könnyebben gyorsabban át hídalód. ☺️

Én is. Csatlakozom a hasfájósokhoz. Igazából nem is a hasfájással van baj, az már egész jó. Csak nyűgösebb attól is. Nem alszik. Semmit. Túlfárad és csak üvölt. A fejem tetejére is állhatok. Napközben egy angyal, éjszaka is. De délután kezdődik a pokol éjszakáig, amíg el nem alszunk. Egyetlen nap se hagyja ki. Tetű vagyok, tudom, de sokszor már nem bírom és hagyom ordítani, amíg eszem valamit, pisilek, ilyesmi. Lehet lepontozni, nem érdekel. Sokkal jobban zavar, hogy úgy érzem sose lesz vége. Nem akarok sokat, csak egyetlen este telne el úgy, mint a délelőttök🙏

Szóval igen, ilyenkor azt érzem, hogy meghaladja a képességeim, pedig előtte rohadt türelmes voltam. Gyakran még káromkodom is ilyenkor. Ha lehetne se csinálnám vissza semmi pénzért, mert imádom őt, de ilyenkor azért szoktam arra gondolni, hogy szegény jól megszívta velem.

Vannak napok, amikor így érzek, de alapvetően nagyon jó a logisztikánk szerintem és sok a (fizetett) segítségünk, így sok idő jut a gyerekekre.

Amióta 2 gyerekem van, fogalmam sincs mit szenvedtem egy mellett, szerintem ma már unatkoznék, ha csak a nagy lenne. :D

Nekem egyébként nagyon jó önismereti út ez. Iszonyat lobbanékony természet voltam, de amikor a nagy a dacolós korszakába lépett, gyorsan megtanultam, hogy ez olaj a tűzre. Sokszor éreztem azt, hogy meggebedek, megerőszakolom magam azzal, hogy ilyenkor nem úgy reagálok, ahogy a természetemből fakadna, de gyorsabban vége lett, ha ráharaptam a nyelvemre. Ugyanilyen felismeréseim voltak a hozott mintákkal...

Egyébként az eleje szerintem iszonyatosan nehéz (első 1-2 év). Pláne ha az ember nincs hozzászokva a 0-24-es szolgálathoz. Minden igényed elé kell mást sorolni, ülnek a lábad között, amikor budira mész, elvándorolnak a ruhák, amikor teregetnél, kiborulnak a dolgok, amikor főznél, tuti a leghülyébb helyzetben kell valamelyiknek kakilni, vagy szimplán csak lóg valaki mindig a bokádon. Nekem ez mentálisan iszonyatosan megterhelő volt. Arról a kis "beszűkült" burokról nem is beszélve, amiben évekig éltünk. A másodiknál már sokkal jobban viseltem, addigra megszoktam. Nála más dolgok jelentettek kihívást eleinte (tesós ügyek, priorizálás, logisztika).

Nekem ezerszer jobb, amióta mindenki közösségbe jár. Kicsit visszakaptam a régi életemből, a lendületemből, újra ezres fordulatszámon pörgök, azt érzem, hogy most minden jó.

A logisztika néha feladja a leckét (ki kit mikor hova visz), de mivel van a takarításban segítségünk, a kaját rendeljük zömében, a hétköznapi dolgokban pedig a férjem partner, így nem érzem, hogy ne lenne elég időnk a gyerekekkel úgy is, hogy még néha egy kis énidő is belefér.