Milyen volt az első pár hónapotok a babával? Nagyon kimerítő/a depresszió is rátesz az egészre?

Nekem az első gyerekkel katasztrófa volt nem csak az első hónap, hanem az első év is. Részletekbe nem megyek bele, de embert próbáló volt.

Második babával az első hónap volt kimerítő. Viszont ő azóta álombaba.

5-ösnek egy nyugtató nem ártana :/

Mozgalmas...(3 hetesen kiderült, hogy beteg. Bejártuk vele a fél országot kórházakba. Plusz helyben 3 hetente vinnünk kellett laborra,uh-ra).

A legkevesebb gondunk volt az,hogy sír vagy nem.

Szerencsére ilyen körülmények között is a szoptatással semmi probléma nem volt. Igazából az segített a legtöbbet,hogy szopott. 4-5 órás utazások közepette nem lett volna egyszerű a táppal szerencsétlenkedni.

Kiderült közben az is,hogy egy baba bárhol tud enni, aludni, stb. Csak a szülei legyenek mellette.

2 hónapos koráig szenvedtem iszonyatosan a megváltozott élethelyzettel, szorongtam és rengeteget sírtam hol meghatottságomban, hol elkeseredettségemben, mert csak sírt sírt és már elképzelni sem tudtam mi a baj. Nagyon megszenvedtem a szoptatással, rossz élmény volt a szülés, iszonyat fáradt voltam, úgy éreztem magam, mint egy roncs.

4 hónapos volt kb., amikor már éreztem, hogy kezden élvezni és már nem szívesen adom bármikor bárki kezébe, hiszen ő az ÉN kisbabám. Ekkorra alakult ki a kötődés. Azóta azt mondanám, hogy hullámvasút az egész. Vannak jobb és rosszabb időszakok, de már közel sem élem meg akkora sokként a helyzetet. Tudom, hogy változni fog és egyszerűen, ha 2-3 nap borzasztó, akkor túlélő üzembe kapcsolunk. (Mindent félreteszek, csak a gyerek és az én túlélésem a cél.)

Az elején túl sok feldolgozandó dolog volt egyszerre (szülés, fájdalmak, szoptatási nehézségek, anya lettem, baba ellátás, sírás, nem alvás, stb.), ami nekem nem ment túl jól, ez van.

Nálunk az első két hét pokol volt, sokat sírtam, semmi nem úgy alakult ahogy terveztük, császár miatt nagyon szenvedtem a babát (és magamat) alig bírtam ellátni, a segítőket a hátam közepére se kívántam, de nem volt választásom, a szoptatás katasztrófa volt a kezdetektől, nem akart enni a babám mellből az istennek se.

Aztán mire kicsit javult volna a helyzet már jött is a hasfájás...de aztán lassacskán belejöttünk a dolgokba, megtanultuk hogy mi hogyan jó a babának és hogy tudjuk kezelni a dolgokat.

Egyébként szerintem mi könnyű kisbabát kaptunk mert első naptól átalussza az éjszakát, ha ébren van mindig mosolygós, keveset sír (persze csak akkor ha nem kínozza a puki vagy a kaki, ami mostmár viszonylag kevés az elejéhez képest).

Nekem így is nehéz volt beletanulni, feldolgozni az egész szülést, szülővé válást, a tehetetlenséget stb.

A szoptatásba is belejöttünk mindketten, nem tökéletes de szerintem ez is remek ahhoz képest ahonnan indultunk.

Kb 2 hónapos korától kezdett élvezhető lenni.

A depresszió szerencsére elkerült, meglepően jó az általános hangulatom, ahhoz képest hogy sose tudok akkor wcre menni amikor kell, vagy hogy 2 perc alatt szoktam enni, vagy hogy egész nap szinte állok.

Már leírtam a sztorimat, így én csak megakarom köszönni, hogy ennyire őszinte kommentek születtek és nem indult el egymás sz*r anyázása.

Szerintem jól eső érzés tudni, hogy nem vagyunk egyedül a nehézségeinkkel, változni fog és jó, hogy ezeket a nehézségeket nyíltan ki is lehet mondani!