Általában mennyit játszik el egyedül egy 5-6 hónapos baba?

"Anya engem még a "had sírjon, erősödik" szellemben nevelt. Semmivel nem rosszabb a viszonyom vele, mint a 10évvel fiatalabb húgomnak, aki minden nyekkenésre minden szart megkapott. Sőt..."

Az összefüggés nem így néz ki, hogy ha a gyerek az anyjától nem kap elég figyelmet az első 1-2 évben, akkor szar kapcsolata lesz az anyjával. Az hogy mit kap a szüleitől az azt határozza meg, hogy mi alakul ki benne, mennyire fontos, hol a helye a világban, a világhoz való hozzáállását. Egy gyerek, aki azt kapja egész kicsiként, hogy mindig le van pattintva, hogy most legyél el egyedül, anyának (fontosabb) dolga van. És tök mindegy, hogy az alapvető dolog (fát kell hasogatni, állatot etetni, takarítani), mert egy 0-3 (de még nagyobb) gyerek (se) nem érti, nem tud súlyozni. Nemi annyi jön le, hogy ő nem elég fontos. Ezen üzenet alapján fogja magát pozícionálni. És az vérmérséklet és személyiség kérdése, hogy ez hogy jön ki felnőttkorban. Van aki direkt harsány lesz, hogy őt vegyék észre, van aki belesimul mindenbe, hogy ne zavarjon sok vizet és még rengeteg megnyilvánulása lehet.

21-esnek: már nem akartam reagálni, de nagyon kikívánkozik belőlem. Tudományosan nem teljesen állja meg a helyét, amit írsz, és ezzel bűntudatot keltesz akaratlanul is más anyukákba. Szóval kicsit helyesbítenék (egyébként szakmabeliként). Az egyetemen ha nem hallottuk 5000x, akkor egyszer sem, hogy "elég elég jó anyának lenni". Abban igazad van, hogy az anyai válaszkészség baromira fontos, mert ez lesz a kötődés alapja. Abban is igazad van, hogy a csecsemő nem tud differenciálni, nem tudja, hogy te most éppen fát hasogatsz, azért nem érsz rá. Az "elég jó anyaság" ebben az értelemben azonban azt jelenti, hogy érzelmileg elérhető és válaszkész, de nem tesz meg mindent a gyermeke helyett, hanem hagyja a gyermek életkorának megfelelő mértékben megtapasztalni a REALITÁST. Ehhez a gyerek frusztrálódik, és ez a frusztráció - életkorának megfelelő mértékben és minőségben - nem csak hogy nem baj, de szükséges is a fejlődéséhez. Tehát nem arról van szó - és senki nem is írt ilyet -, hogy rácsapom az ajtót, hadd ordítson, hanem arról van szó, hogy 5 percig nyekereg a szőnyegen, amíg befejezem a nagydolgom, a kistesót, a rántást, stb... Ez bőven belefér az elég jó anyaságba, és nem sérül a gyermek ettől semmilyen szinten, hiszen ez a mindennapok része. (Frusztrálódom, de anya majd jön és megvigasztal). Azt is vizsgálták már, egy nem kis volumenű kutatásban, hogy mi az a "gondoskodási minimum", amitől a gyermek kötődése megfelelően alakul, és biztonságban érzi magát. Azt találták, ha az anyuka a babát magához ölelve, melegen vigasztalja a sírás végéig, elég ha átlagosan mindenden második alkalommal veszi fel, és nyugtatja meg. Természetesen ez leginkább az alacsony szocioökonómiai státuszú anyukákat érinti, akik élethelyzetükből fakadóan nem tehetik meg a 100%-os jelenlétet. Plusz, egyébként az általad leírt tökéletességre való törekvés sokszor a kiégés melegágya tud lenni, ilyet is sokszor láttam már.

Az is kicsit szélsőséges gondolat a kommentedben, hogy determinisztikusan azt gondolod, hogy akit nem vesznek fel kiskorában, mindenképp sérül. Ha egyébként jó a kapcsolata az anyjával, a párjával, a világgal, képes dolgozni, szeretetet adni és elfogadni, és jól is érzi magát, akkor annak az a baja, hogy túl harsány, vagy bármi, - valaminek lennie kell, hisz nem lehet normális. Merész dolog folyton analizálni másokat, főleg ilyen egyszerű levezetéssel, hiszen ennek alapján nem élhetne egy hányattatott sorsú, árva gyermek sem kiegyensúlyozott életet, és nem lehetne boldog családnak, jó anyának boldogtalan, elveszett gyermeke. Az élet ennél sokkal-sokkal összetettebb.

A legfontosabb összességében a szeretet, és az élethelyzetnek megfelelő igyekezet és felelősségvállalás.

#22: én viszont 21-es vagyok. Egy előző hozzászólásomban írtam, hogy vannak vis major esetek - soha nem mondtam olyat és nem is mondanék, hogy tökéletességre kell törekedni, és nálam keresve is nehezebben találsz olyat, aki azt az elvet képviseli, hogy nem szabad a gyerek helyett mindent megcsinálni, és hagyni kell a saját korának megfelelő önállóságot neki. DE. Itt arra reflektáltam, akik tudatosan hagyják nyűglődni a babájukat (nem a már nagyobb gyerekről beszélünk, hanem az 5-6 hónapos babáról, aki még az első szeparációs szorongásos időszakon sincs túl), hogy "tanulja meg, hogy legyen el egyedül és nem körülötte forog a világ". És ha szakmabeli vagy, akkor tudod, hogy egy gyerek egészséges énképéhez elengedhetetlen az a primer megélése a világról (és ebben az első év kritikus), hogy "anyának és apának fontos vagyok", ha úgy tetszik "körülöttem forog a világ".

Abban tökéletesen igazad van, hogy nem kell tökéletes anyának lenni, sőt elég jó anyának lenni mindenki számára jobb és kifizetődőbb. Így semmiképpen sem arról beszélek, amikor wc-re megy, amikor a nagytesót felöltözteti vagy felrakja a tésztavizet. Btw, ha ezekből van több százalékosan, akkor azért már biztosan nincsenek kielégítve annak a gyereknek a kapcsolódásra való szükségletei.

Azok akik tudatosan hagyják, szoktatják egyedülléthez a babájukat, úgy hogy az közben nyűglődik, tehát nem érzi jól magát, vágyik rá hogy kapcsolódhasson, azok direkt generálnak frusztrációt a saját gyerekükben és egyáltalán nem biztos, hogy van megnyugtatás a végén, hisz az a cél, az a kívánatos, hogy a gyerek egyedül oldja meg a problémáját. (Amit valószínűsítem, hogy egy idő után meg is tesz, vérmérsélettől függően, de egy idő után beletanul, hogy vele csak akkor van foglalkozva, ha anya szeretne/ráér) Így az én olvasatomban, ezek a babák nem kapják meg a kellő szülői figyelmet, amire egyébként igényük lenne. Ha egy gyereknek nem megfelelően vannak az igényei kielégítve, ez összeadódik az érzelmi temperamentumával és "sérülhet" (ezt a szót nem szeretem, mert mindenki egy sarokban kuporgó depresszív valakire gondol általa vagy egy pszichopatára, de mindenképp szélsőségesre), ezért inkább úgy mondom, hogy kialakít korai maladaptív sémákat, melyek egész életében elkísérik és melyek egész életében finomodnak is. Amikor elolvassa az ember, hogy a Young szerinti 18 séma mikről szól, akkor tudni kell észben tartani, hogy ezek nem fekete-fehérek, mindegyiknek van egy spektruma. De a kialakult sémákkal, aki tudatosan foglalkozik önismerettel, foglalkozni kell. Mert sémái egyébként mindenkinek vannak. Csak nem mindegy, hogy ezt még tudatosan generálom is a saját gyerekemben - anélkül, hogy tisztában lennék a következményekkel.