Mikor szeretted meg a saját gyereked?

A lányomnál a terhesseg alatt inkább szorongtam, hogy milyen is lesz az egész. Érdekes, hogy ő volt viszont az azonnali nagy ráismerés és megszeretés, az első pillanatban, amikor megkaptam, ami azonnal elfújta a kétségeimet.

A kisfiammal 2 évvel később imádtam terhesnek lenni, sokat simogattam a pocakot, beszéltem hozza, alig bírtam kivárni, hogy lássam. És őt először olyan kis furcsának láttam. Az első nap a kórházban így telt. Utána végigbóbiskoltuk együtt az éjjelt a szopik között és ahogy hajnalodott és nèzett csendben az okos kis szürke szemeivel, egyszerre vele is meglett az "Érzés", és azóta is tart.

Érdekes hogy a lányom tiszta apja, a fiam rám hasonlít.

Nem tudom hogy mikor szerettem meg, de a nagyobb 7,5 hónapos volt, amikor rádöbbentem az érzésre. Beteg lett, intenzív ellátásra szorult, és ott a kórházi ágya mellett rimánkodva esett le, hogy mennyire fontos nekem. Addig úgy ahogy elvoltunk, gyönyörködtem benne, tettem a dolgom, de még nem igazán éreztem magam az anyjának.

Másodiknál első perctől jött az érzés.

Szerintem amikor a pocakomban volt. Amikor megszületett, és nézegettem, hogy milyen pici, hogy mozgatja mindenét, beszéltem hozzá folyamatosan, lényegében zavaromban akkor már oda meg vissza voltam. Olyan érzésem volt, hogy itt van egy picike emberke, aki a miénk és rám van utalva, mi nevelhetjük fel, milyen jó dolog is ez, mégha nem vagyok biztos magamban. Ott a kórházban már úgy gondolom szerettem. Nagyon erős érzelmeket váltott ki.

Viszont a szülés megviselt, még dolgozott bennem annak a lefolyása és sokszor kaptam síró gorcsot hogy ennyi változást elbirok e, a védőnő azt mondta lehet az oxitocin hatása is.

Fiamnál kellett 1-2 hónap. Túlhordtam, indították a szülést, elhúzódott a vajúdás, esett a szívhang, végül sürgősségi császár lett belőle, elaltattak. Olyan gyorsan történt minden, rámtettek egy oxigénmaszkot, elsötétült a világ, aztán felébredtem, és "hirtelen" volt egy - egyébként csodaszép és übercuki - kisfiam, és egyáltalán nem éreztem azt, hogy bakker, igen, ő ugyanaz, aki hónapok óta kung-fuzott bennem, és akit annyira vártunk. Kellett egy kis idő, de maradéktalanul elmúlt ez az idegenség-érzet.

Lányommal programcsászár gerincbe adott érzéstelenítéssel. Végig ébren voltam, beszélgettem a szülésznővel, mondta mindig hogy mi történik. Hallottam felsírni a kislányomat, egyből odarakták, megmutatták, megsimogathattam, megfoghattam. Egészen más volt, nála így azonnal jött az "enyém"-érzés.

Persze mostanra már rég ugyanúgy imádom mindkettőt...és nálunk is a fiam tiszta én, a lányom tiszta apja :)