Éreztetek így a babátok iránt? Mikor múlik el ez a félelem?

Ma néztem a kislányom (5 hónapos), ahogy vígan játszadozott, tolta a csörgőt a kis szájába és olyan kis komoly arccal vizsgálgatta meg úgy örült neki, amikor messzebb rakva elérte... Hogy így felmerült bennem, hogy én nem szeretném, ha felnőne. Mármint nyilván nem szeretném, ha bármi baja történne, de olyan tökéletes most, olyan egyszerű boldoggá tenni, a problémái, nehézségei neki ugyan hatalmas dolgok, de annyira kézenfekvő a segítség is. Amikor nagyobb lesz, majd össze fog veszni a legjobb barátnőjével, majd egyszer biztos lesz szerelmes is és össze fogják törni a szívét, tuti csomó nehézsége lesz az életben és egyre nehezebben fogja azt az igazán minden porcikáját átjáró boldogságot érezni, mint most. Most csak rámosolygok, és már nevet is, megcsikizem és kacag, olyan könnyű most boldognak tartani. És felmerült bennem a félelem, hogy ez meg fog változni és én nem akarom, hogy bármi rossz dolog érje, amitől szomorú lesz, én azt szeretném, ha örökké ilyen pici cuki lenne, akinek az a boldogság, ha velünk lehet és akinek ilyen érdekes egy pöttyös csörgő.

Komolyan elsírtam magam ezen az érzésen. Más is van/volt így? Bűntudatom van, hogy nem akarom, hogy változzon és felnőjjön, ez tiszta beteges. Később jobb lesz? El lehet ezt fogadni, hogy aki ma ilyen tünemény baba, az maholnap már külön költözik és önálló, felnőtt élete lesz, amibe csak mérsékelten avat be? Most lehet, hogy csak a hormonok szórakoznak velem még mindig, de jó lenne tudni, hogy megbuggyanok, túlságosan ragaszkodó vagyok, vagy ez normális és elmúlik...