Úgy érzem megbolondultam. Szerintetek?

2 gyerkőcöm van. 3 és 5 éves. Évek óta nem nézek tv-t mert amikor odajutnék fáradt vagyok, nappal meg ők nézik. Minden bapom róluk szól. Úgy érzem most már csak azért élek, hogy egy feladatom van ebben az életben. Az ő kiszolgálásuk. Belefásultam. Minden nap ugyan az. Játszótér, bolt fürdés fekvés.

Gyerek előtt mozgalmas változatos volz az életem. Minden nap szinte azért küzdök lelkileg hogy túléljem a napot. Kényszert érzek kilépni ebből és más életet kezdeni. Párom nincs...

Szüleim vállalnák a gyerekek nevelését ha leomdanék róluk. 25 éves vagyok.

Begolyóztam. Nem szeretem már a kicsiket úgy érzem mert megfojtanak és a rabuk vagyok.

Meggondolatlanul vállaltam vagyis tartottam meg őket tudom.

Minden nap sírok, hogy ezt nem akarom, nem így akarom élni az életem. Rohadtul megútáltam ezt a szerepet. Sőt ki akarok tőrni mert megbolondulok ha ez így lesz tovább.

Nem tudok anyaként funkcionálni mert útálom az anyaság minden egyes részét. Nem tzdom de megőrjít ha arra gondolok évekig őket kell szolgálnom tanulni velük...

Nem nem birom.

Hazaakarok menni este a munka után nyugodtam elfogyasztani a vacsorám és leülni végre több év után csendben nyugalomban tv-t nézni és ágyba bújni nem sokkal utána. Arra vágyom ha nappal hazamegyek ne kelljen senki után pakolni..mert minden úgy van ahogy hagytam. És megincsak nyugalom csend vár haza.

Képtelenség ezt tovább csinálnom. Attól félek pszichiátrián kötök ki és az senkinek sem lenne jó.

Nem a segítséggel van baj mert a szülők segítenek. Pusztán a ténnyel, hogy besokaltam és simán el tudnám őket hagyni és elköltözni más városba.