Hogyan kell elképzelni az apa feladatait amikor 24 ezik az anya? Elméleti

Azt nem tudom, mi a norma. Nekem a férjem rengeteget segített az első hetekben-hónapokban. Az első hónapokban éjszaka én keltem a babához, mert szoptattam. Amikor már tápszer (is) kellett, napközben, ha otthon volt, a férjem keverte be a tápszert, néha meg is etette a picit. Éjszaka nem vártam el tőle, hogy felkeljen. Többnyire együtt fürdettünk. Ha nem volt meleg vacsora, ettünk hideget, ebből sosem csinált problémát. Ha nem volt időm főzni, rendeltem meleg ételt. Ezen kívül a férjem rendszeresen járt bevásárolni munka után (én csak a közeli boltba mentem el, ha valami épp nagyon kellett), gyógyszertárba ő ment, pelenkát ő vette meg. Nagyon sok intéznivalóban, hivatalos ügyben segített, amit nem nekem kellett személyesen intéznem. Ebben persze fontos tényező volt, hogy városon kívül lakunk, ő pedig a városban dolgozik.

Nekem nem igazán volt igényem külön szórakozni menni, a barátainkkal rendszeresen találkoztunk, együtt. Néha meglátogatott valamelyik barátnőm. A férjem néha mondta, hogy menjek el kicsit kikapcsolódni, de én nem akartam. A férjem nagyon ritkán ment el barátokkal, ismerősökkel találkozni, nem egy "bulizós" típus, este itthon szokott lenni. Ha fárasztó éjszakám volt, jó esetben tudtam nappal a picivel együtt aludni, de volt, hogy nem. Nem volt könnyű, amíg picik voltak a gyerekeim, de a mamák is sokat segítettek, és gyorsan eltelt az a pár év.

Ja és nálunk sose volt az, hogy "én, én, én". Mindenki csinálta a dolgát, próbált helytállni és segíteni a másiknak. Ha probléma volt, próbáltuk együtt megtalálni a megoldást. Szerintem ennek valahogy így kellene működnie, de persze mi sem vagyunk tökéletesek.

"Oke köszi biztos vannak jo apàk. De ez lutri."

Lóphaszt lutri. Te választod. Te választottad.

Nálunk a férjem nem segít a gyereknevelésben, hanem csinálja. És nem segít a házimunkában, hanem csinálja. És nem vigyáz a gyerekekre, amíg én kimozdulok, hanem ő van velük. Együtt csinálunk mindent, kivéve a szoptatást. Mert két teljesen egyenrangú szülő vagyunk.

A helyedben engem is megijesztett volna a párod. Vele nem vállalnék gyereket.

Nálunk ez nem volt leosztva. Mivel szoptattam, mindig keltem a babához, de sokszor pattant ki a férjem elsőként az ágyból, és odahozta nekem. (Vissza már mindig én vittem, mert addigra elaludt.) Nem vártam el, mert ő reggel ment dolgozni. Én sokat aludtam nappal a babával, ha fáradt voltam.

Ha valami gondom volt, besokalltam, szóltam neki. Nagyon sokat dolgozott akkoriban, de a lehetőségeihez mérten segített. (És igen, azért eljárt focizni meg haverozni, én nem látom indokoltnak, miért ne tehette volna.)

Nagyon nehéz időszak az eleje, ha még ilyen dumákat nyomott volna a férjem, nem is tudom, mi lett volna velem.

Norma nincs. A pár közti megegyezésen kell alapuljon a munkamegosztás. Nálunk pl. közel harminc évvel ezelőtt egyértelmű volt, hogy a gyerek és a háztartás az én reszortom, a férjem akkor segít, ha valamit nem tudok megoldani. Ha szóltam, akkor ott volt, de ha nem mondtam külön, akkor eszébe e jutott, hogy mondjuk vigyáznia kellene a baára, amig én fogorvoshoz megyek. Én pedig azt gonoltam, hogy már miért ne tudnám megoldani? (Utólag azt gondolom, nem mindig volt ez a jó döntés.)

A lányom három hete szült, és az apuka a szoptatástól eltekintve mindenből maximálisan kiveszi a részét. Mos, főz, vasal, vásárol, takarít, babát ringat, fürdet, tisztáz, ami jön. Az első tíz napban otthon maradt, most már dolgozik, így nyilván eltolódnak az arányok. De szó sincs arról, hogy kivonná magát a gyerekgondozásból, háztartásból a munkahelyre hivatkozva.

Amit én külön ámulattal nézek, mert bár hallottam már róla, hogy létezik, de élőben még nem láttam ilyen apukát.

Biztosan más kapcsolata lesz a gyerekeivel, mint a férjemnek volt a lányokkal az első néhány évben. Ő nemigen tudott mit kezdeni velük, amig értelmesen nem lehetett velük beszélgetni.