Gyermekvállalási dilemma?
A dilemmám sokrétű és hosszú, köszönöm ha elolvasod és válaszolsz!
Abszolút az "utca emberének" véleménye érdekel, főleg anyukáké.
10 évvel ezelőtt (16-17 évesen) valahogy sokkal inkább éreztem magamat késznek arra, hogy anyuka legyek. Nem voltak olyan terveim, amibe nem fért volna bele egy (vagy több) gyerek idővel, szóba se jöhetett volna, hogy ne legyen. Volt sok gyerkőc a családban, mindenféle korúak. Bármikor átmentünk/átjöttek abszolút hidegen hagytak a gyerekek szülei, és a kicsikkel játszottam végtelen türelemmel, tanítgattam őket/tanultam tőlük, segítettem nekik, bennük leltem szinte minden örömöm, a jövőt is gyerekekkel teli fronton képzeltem el szakmailag, van animátor sulim is. De! akkor még nagyon fiatal voltam, iskolába jártam. Akkor egy amolyan tini kapcsolatom volt, ami ahogy felnőttünk közös döntésre véget is ért. Utána egy ideig magányoskodtam, randizgattam de úgymond apajelölt akire azt mondtam volna, hogy: igen, ő az! egy sem akadt.
Jelen helyzetben viszont megérett a stabil anyagi háttér, saját vállalkozás, megfelelő élettér, itt van az a párkapcsolat akire tényleg rámondhatom, hogy ha nem is fog örökké tartani mert ugye azt ki tudja, de neki akkor is szülhetnék gyereket, élnek a potenciális nagyszülők, kettőnknek együtt pedig vagy egy csomó testvére. És mégsem jön az "ihlet".
Úgy gondolom, hogy ha a nők biológiailag nem lennének képesek 25 éves kor előtt szülni akkor sokkal kevesebben vállalnának gyereket, mintha erre a korra érne be a felelősségtudat.
Legyek akármilyen önző, egy ideje elkezdtem borzasztóan félteni a szabadságom, úgy érzem szükségem van rá X év szünet nélkül, ma, holnap és holnapután is, reggeltől estig, hétfőtől-vasárnapig.
Ez az érzés akkor kezdett el erősödni, amikor az egyik barátnőm anyuka lett. Fél év alatt kettő találkozót sikerült összehozni, abból az egyik a keresztelő volt ami hát na... éppen alszik/eszik/megint alszik ezért a barátnőmet alig láttam.
Azóta már a beszélgetések sem olyanok mint régen, többnyire csak kapom a babaképeket amiket alapjárat szeretek mert tündéri a kicsi, de annyira nehéz megdicsérni minden nap a totálisan természetes egészséges gyerekeknél való fejlődése miatt, pl: átfordult a másik oldalára, kapaszkodik, felült, mászik. Szerintem majd akkor lesz ügyes, ha szépen szaval vagy versenyt nyer stb.
Nekem annyira természetes, hogy ha valakivel szeretnék találkozni az ne igényeljen 2 hónap tervezgetést, majd végül valami nyűg miatt lemondást. Egy moziba való eljutás ne legyen akkora sláger mintha egy hetes tengerparti nyaralásra sikerülne eljutni.
Valamint pontosan a nyaralás, ne igényeljen nagyobb tervezést két kattintásnál. Nem akarok hideg kávét inni, pizzaszélet enni, babahányás fotókat küldeni az éppen Margitszigeten chillező barátnőknek...
Az alvásról már ne is beszéljünk, nem csak amíg kicsi hanem úgy alapból. Én 10-re járok dolgozni, 8-kor kelek, vagy ahogy sikerül, komótosan elkészülök, hogy 10-re beérjek a szomszédba... Nem látom magam előtt, ahogyan 7.45-kor már berakok egy gyereket az oviba-suliba...
A kérdésem valójában az, hogy megéri? De KOMOLYAN megéri? Úgy őszintén? Oké, biztos 100% senki nem adná meg csinálná vissza... de ad akkora örömöt mint ahogyan a filmekben van? Hozzáad annyit az emberhez? Megéri mindent feladni, eldobni, ha többek vagyunk vagy többnek érezzük magunkat annál, minthogy anyák legyünk? Pl. van hobbink, vannak terveink, céljaink? (amiket nem majd 50 évesen szeretnénk mondjuk megvalósítani) Megéri az egész felelősségteljesség? Megéri minden nap korán kelni, játszótéren gangelni az anyukákkal? Megéri aggódni 0-24? Óvoda, iskola, randik az idegenekkel, egyedül közlekedés, tényleg folyton folyton csak aggódni? Nagy öröm amikor az óvodában belédrúg? Amikor ordít, hogy nem akar beszállni a kocsiba, majd ha azt mondod, hogy itt hagyod még jobban ordít, és gőzöd sincs mi a frász baja van? Megéri, hogy tiniként rádcsapja az ajtót azzal a kedves üzenettel, hogy bárcsak meg se született volna, vagy hogy bár ne te lennél az anyja... Mindezt azért a pár cuki mosolyért amit kiskorában elenged? Azért a pár ölelésért?
Apámat megkérdeztem, ő azt mondta, hogy abszolút nem éri meg :D Mindezt úgy, hogy ő nevelt fel engem egyedül a legnagyobb szeretetben és odaadással, mindent megtett értem. De úgy gondolom, hogy ha visszacsinálhatná még most sem akarna gyereket. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy akart e? Azt felelte, hogy még most sem akar.
Úgy látom a szüleimnek is pont elég annyi, hogy átmegyünk az unokatesómhoz, ott kicsit megszeretgetik a gyereket és irány haza. És valahogy ezt én is pont elégnek érzem. Már nem vagyok el olyan türelmesen a kicsikkel, nem akarom mindenáron megfogni őket, ha mégis minél előbb vissza akarom adni. És minden egyes alkalom után hálát adok az égnek, hogy én hazamehetek ebből az egészből. És emiatt gondolom azt, hogy talán tényleg nem kellene belefogni ebbe az egészbe. Valahol az évek során elhagytam a végtelen türelmemet, odaadásomat és önzetlenségemet (de leginkább a türelmemet). Ha már máséval sem vagyok el 1-2 órát, mi lenne otthon egész nap a sajátommal?
De a fő kérdés még mindig az, hogy mindezek ellenére, megéri?
válasza:Már óvodás koromban anyuka szerettem volna lenni, aztán minél korábban szülni. Aztán az élet úgy hozta, hogy "csak" 28 évesen kerül erre sor, most várom az első gyerekem a legnagyobb szeretetben. Sokat vártunk rá a férjemmel és ezekben az időkben jöttem rá, hogy szerintem csak úgy érdemes belevágni, ha már iszonyatosan, szinte fájdalmasan vágysz egy gyerekre. Utólag visszagondolva, nekem nem is lett volna szerencsés, ha hamar összejön mert biztos nem tudtam volna így megbecsülni és ennyire tudatosan készülni az anyaságra.
Ettől függetlenül vannak kétségeim és tudom/sejtem, hogy milyen nehéz lesz de azt is tudom, hogy nála nagyobb boldogságom ne lehet. A házasságom nagyon kiegyensúlyozott, bízom benne, hogy ez így is marad és a későbbiekben is mindenben partner lesz a férjem. A nyaralások biztos, hogy másképp fognak alakulni de lazán kell hozzáállni.
válasza:Köszönöm szépen a hozzászólásokat mindenkinek főleg a normálisakat.
Egyáltalán nem érzem magam éretlennek vagy gyereknek a gyerekvállaláshoz csak tele vagyok kételyekkel és félelmekkel és kérdésekkel és valahogy minél közelebbinek tűnik, hogy igen kellene a koromból adódóan lassacskán, annál távolabbinak érzem hogy jaj még ne még ne még ne még ráér. Csak közben pontosan az is itt lebeg a fejem felett amit írtam hogy úgy érzem, hogy egyre türelmetlenebb lettem az évek során és félek, hogy ennek a gyerek látná kárát.
Más szemszögből megvizsgálva pedig lehet, hogy az is hátráltat nagyon ennek a dolognak az eldöntésében hogy annyi borzalmas dolgot látok a tévébe meg az interneten hogy én ilyennek nem akarok kitenni egyetlen életet sem. Hogy csak az elmúlt hetekből idézzek, elengedni az oviba ahol rádől a játszótéren a mászóka és meghal, vagy agyonveri boxerrel a nagyobb a kisebbet, folytonos zrikálások stb... Ahova én jártam általános iskolába ott is volt lövöldözős meg késelős sztori. Az egyik csak elcsórta az apja pisztolyát aztán behozta a suliba és lelőtte a társát, a késelős meg egy szimpla félreértés miatt történt de megtörtént. Én is volt hogy félve jártam be, hogy fenyegettek veréssel vagy belenyomták az arcomat az ebédbe... Vagy éppen teljesen hétköznapi dolgok pl. aggódás a tanulás miatt nem lesz jó a dolgozat. És én meg jó tanuló is voltam de mégis voltak ilyen borzasztó napok végignézve az osztálytársaim pedig többen gyomorgörccsel jártak be... De volt egy olyan osztálytársnőm is aki szegény nem sikeredett annyira esztétikusra mint mondjuk a nővére és egyfolytában bántották. Hiába álltunk ki mellette páran, a többiek akkor is bántották a gimnázium mind a 4 évének összes napján. Akar vajon így élni bárki? persze tudom ezek nem általános és drasztikus dolgok, de a gyerekek sajnos csak egyre rosszabbak és rosszabbak és a sajátunk is bármikor áldozatul eshet csak úgy bármi miatt.
Én a családi és anyagi helyzetemet a gyerekkoromból egy váláson kívül szerencsésnek mondhatom. Minden évben külföldön nyaraltunk akár többször is elvált szülők híján minden duplázódott ünnepek, nyaralások. Javarészt kitűnő tanuló voltam az iskolában most saját vállalkozásom van És mégis úgy gondolom, hogy ha valaki megkérdezné tőlem, hogy meg akarok e újra születni és végig csinálni azt mondanám hogy nem.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!