Mi történik velünk?

Van egy két éves kislányunk, nagyszülői segítség semmi. Ha valamit nagyon sürgősen el kell intézni, akkor a kicsi egy ismerősünknél van, ő segít ilyenkor.

Én azt érzem, hogy a párom teljesen kifordult magából, amióta megtudta hogy PhD. hallgató lettem. Folyamatosan támad, hogy ő így nem fog élni, ő nem fog vigyázni a gyerekre, amíg én oda leszek. Tegnap a beiratkozáson közölte velem, hogy inkább keres nekem albérletet, de ő nem fog így élni, mert neki teher a gyerekre vigyázni. Milyen ostoba vagyok szerinte, hogy előbb nem jutott eszembe doktorálni. Sajnos most van erre lehetőségem. A kávézó közepén emberek szeme láttára tegnap elment, mert azt mertem mondani, hogy nem vagyok hajlandó a doktori iskolát otthagyni. Az emberek szemében, beleértve a páromat is, én vagyok ezért a világ legszörnyűbb anyja. Persze azt megkérdezte, hogy mikor fogok ösztöndíjat kapni, mert elfogyott a pénze. Egyébként adok neki szívesen, de teljesen úgy érzem össze vagyok törve. Egyszerűen tönkre vagyok menve. Én mindent megszerveztem, még azt is, ha nem akar vigyázni a kicsire, akkor amíg én órán leszek , lesz rá aki vigyáz. De így sem jó. Menni nem tudok a szüleimhez. Folyamatos feszültséget és zaklatottságot érzek. Most megyek oktatói gyakorlatra is. Erre mondta, hogy ő így nem akar élni.

Azt bezzeg elfelejtette, hogy a közel 2 év alatt, soha nem jutott eszébe kettesben elmenni valahova és teljesen elhanyagol. Mielőtt valaki megkérdezi, igen akarta a gyereket. Nem erőltettem.

Tanácsokat szeretnék kérni, mert a párommal lassan több a baj, mint a két éves kislánnyal.