Miért sajátítom ki? nem gondoltam, hogy ilyen irigy leszek.

Látom nálatok sem vágták el a köldökzsinórt :) teljesen értem, hogy hogy érzel... én is csak nagyon nehezen tudtam magára hagyni a fiamat, de ez is "fejben" dől el. Eleinte csak mondjuk egy-egy órára hagytam náluk a fiam, aztán egyszer csak nagy levegő, és szinte egy egész napra.... nehéz volt. De nem bántam meg.

Persze fontos, hogy tisztázd magadban, hogy esetleg nem félsz-e titkon valamitől, amit szerinted nem jól csinálnának, vagy épp nem úgy, ahogy te szeretnéd. Ez lehet apróság is, de fontos, hogy előre tisztázzátok,és akkor nyugodt leszel...

Ez nem kisajátítás, hogy a nagyi nem viheti el sétálni. Az én babám másfél éves, de még mindig nem volt sétálni a nagyikkal.

Nekem nem lenne segítség, ha elvinnék, nekem puszta aggódás lenne. Mehetünk sétálni, de együtt: nagyi, baba, én. Bár én "szemét" voltam, nem engedtem tolni soha a babakocsit, mindig azt mondtam, hogy ők már tolták eleget 30 éve, én viszont most tolom életemben először. Ezt el is fogadták tőlem, nem volt ebből sértődés.

Én megértelek, hogy ezt érzed. Magadnak és a férjednek szülted a babát, nem a mamáknak. Majd a mamák ráérnek később vigyázni rá. Ha egyszer "eleged lesz" vagy dolgod lesz, úgyis meg fogod engedni, hogy úgy vigyázzanak rá, hogy te nem vagy ott.

Nem kell változtatnod, szerintem ez a helyes, amit te érzel.

Utolsó vagyok, szerintem nem attól lesz önálló egy gyerek, hogy lepasszolják a nagyiknak, úgyhogy ebben nem értek egyet a 2. válaszolóval.

Az én lányom önállóságával semmi probléma nincs.

szia! Én is egy önző anyatigris vagyok/voltam. Mikor vizsgázni jártam, a kisfiam nagyon sokat volt anyósommal, a legrosszabbul az esett, amikor egyszer sütögettünk velük a kertben és el akartam altatni a házban a kicsit, és anyósom azt mondta, hogy menjek és terítsem az asztalt, mert a kicsit ráér ő elaltatni, látja, hogy velem úgyis csak sír. Akkor döntöttem el, hogy az utóbbi időben kicsit túl sokat voltak együtt.

DE:

- tisztában vagyok azzal, hogy akárkivel is van a pici, ha meglát engem, a mosolya felém kárpótol mindenért, és ezt legnagyobb büszkeségemre mindenki meg is jegyzi: ha Anya megjön, akkor mindenki más le van kakilva:)

- tudom, mennyire várják, hogy babusgathassák, hiszen bárhova megyünk, az öcsém, a kis unokatestvér, bárki, odaül mellé és nagyon sokáig képes nézni, babusgatni, beszélgetni neki. Ilyenkor eszembe jut, hogy én is imádtam, ha babát hoztak hozzánk, vagy babához mentünk vendégségbe

- nincs szívem megfosztani anyósomat (vagy mást) ettől az élménytől, mikor beteg volt és lábra sem tudott állni, nagyon örült neki, hogy míg én rendeztem nála, a kicsi ott feküdt mellette az ágyban és beszélgetett neki, vagy tegnap, mikor meglátogattuk a kórházban, ahová azért utalták be, mert lábra sem bír állni, azt mondta, hogy ha megszakad is lejön a bejárathoz, hogy lássa a kisunokáját.

Mindezek ellenére tudom, hogy a legnagyobb kincs az, hogy engem lát meg először, ha felébred, reggel velem pihizik az ágyban. Ez olyan élmény, amit senki sem vehet el tőlem. De arra képtelen lennék, hogy bárkire is rábízzam napokra, csak ha mi is megyünk, akkor alhat ott máshol. Most 6 hónapos.