Ti is szoktatok ugy erezni, hogy nem birjatok tovabb?

A 4,5 hónaposom is katasztrófa volt ma, hiszti volt, nyűglődés, semmi sem volt jó, 6352728262 alkalommal ébredt fel az alvásokból. Amúgy nyugodt, mosolygós, jó baba, szerintem a front, a szél a ludas. Lesznek ilyen napok, ebbe bele kell törődnöd. Nem lehet, hogy nagyon fáradt és azért hisztizett? Biztos hogy álmos volt ő, csak nem tudott elnyugodni valami miatt, azért egy 1,5 hónaposnak ez nagyon kevés, nem tud ennyi infót feldolgozni a kis idegrendszere. Ilyenkor vált be nálunk a "sötétszoba", beültem vele a gardróbszobába ahol süket csönd és tök sötét van, ott cicire tettem és egy monoton dallamocskát énekeltem neki. Ez mindig bevált, de csak akkor alkalmaztam ha láttam, hogy sehogy máshogy nem tudja kizárni a külvilágot és elaludni, emiatt meg órák óta ébren van és önmagát kergeti bele az őrületbe. Nem szabad hozzászoktatni. 99%-ban megy az alvás fényben, halk beszéd mellett is.

Amúgy nekem is kb ebben a korban tetőztek ezek a bajaim, onnantól viszont szép lassan jobb lett. Kezdesz rádöbbenni, hogy ez már végleges :) Mikor alszik, bízd rá csak egy fél órára valakire, menj el egyet sétálni, menj el a kisboltba bevásárolni (és vegyél egy csokit magadnak), fuss össze egy barátnőddel egy húszperces csevejre, vagy nézegess kirakatot, menj be a bankba, intézz el valami apró ügyet. Hidd el, saját tapasztalat, ezek a fél órák napokra fel tudnak tölteni. A gyereknek sem jó, ha frusztrált, "dilis" anyukája van. Sokkal jobban jár mindenki, ha egy icipicit kiereszted a gőzt. És az ilyen hétköznapi dolgok mint egy gyors bevásárlás egyedül is fel tudnak kicsit tölteni. Ja, és ne érezd sz@rul magad, mindenki átesik ezen :) De elmúlik, vége lesz, könnyebb lesz, csak tarts ki.

Ó hogyne! Pár naponta a világ legrosszabb anyjának érzem magam.

A fiam 9 hónapos. Az első 2,5 hónap volt s legrosszabb. Sikitva ordított órákon át a hasfájástól. Szörnyű volt és semmilyen csodaszer nem vált be. Csak rajtunk aludt. Szóval lényegében a szopis fotelban laktam mert úgy tudtam függőlegesen altatni. Csak ez vált be. Persze engem is mindenki izélgetett, hogy magamra szoktatom. De őszintén lesarom a 30 évvel ezelőtti nevelési elgondolásokat és gyorsan helyre is szoktam tenni akit kell. Nem 2 éves dackorszakos volt, hanem egy újszülött...

Na aztán jött egy nagyon jó időszak kb 6 hónapos koráig. Csak egyszer egyszer keltem már hozzá, akkor is csak mondjuk azért mert elakadt az ágy sarkában kicsit megigazitottam és már aludt is tovább. Végre el tudott aludni a kiságyban. És aztán beindult a mozgásfejlődés, meg a fogai. Annyi volt a jó éjszakáknak, cserébe viszont nappal jobban elszorakoztatta magát. 8 hónaposan pedig bekuszott szépen a szeparációs szorongás. Na itt tartunk most... Lépni nem tudok tőle. Nem tehetem be a karámba amíg az ő ebédjét gyorsan összeütöm, mert üvölt (pedig lát). Iszonyatosan elmerült a szorongásban, hordoztam korábban, de nem sokat. Lassan 10 hónapos de megint csak mellettem vagy rajtam tud csak elaludni. Iszonyú nehéz, mert sokszor az az érzésem hogy ha tehetné visszamászna a méhembe. De tudom hogy ez fontos állomás a fejlődésben.

Viszont nekem annyival lett könnyebb az elejéhez képest, hogy a sírása már nem visel meg érzelmileg annyira mint az elején. Az elején valahogy erősebb reakciót váltott ki belőlem. Most már sokkal jobban kezelem és el tudok határolódni. Pl sír alvás előtt mert nem bír elaludni akkor nem fog el egy rossz érzés hogy rossz anya vagyok, hanem elfogadom hogy ő most így vezeti le a napot és én nyugodtan énekelek tovább vagy simogatom tovább a hátát, anélkül, hogy aggodnék. Vannak helyzetek amikor nem tudsz mit tenni. Ott kell vele lenni beszélni/énekelni/simizni/ringatni/akármi de a sírás nem múlik, majd egyszer csak megnyugszik.