Tényleg olyan nehéz, ha gyereked van, hogy nem éri meg szülni?

Mar nem azert, de azt azert jo lenne megtudakolnod hogy anyukad onkent vallalja-e a “bebiszitterkedest”.. mert vannak akik kerdezes nelkul atpasszoljak a nagyszulonek a gyereket, nalunk is ez volt a helyzet.. az unokatestverem allandoan az anyukajara akarta sozni a babat, holott az alig varta mar hogy vegre eljarhasson szorakozni stb es baromira nem tartott igenyt arra, hogy o vigyazzon egy gyerekre.

Abban igazad van, hogy a segitseget el kell fogadni,

De a gyerek elsosorban a te felelosseged, es ha te mar szules elott azon gondolkodsz, hogy hogy fogod lepasszolni szerencsetlent a nagyszulokhoz, mert te nem akarsz idegosszeroppanast kapni, hat... lehet varj meg par evet a gyerekvallalassal.

Az oldal azért is ad torz képet erről, mert itt is mindenki akkor kérdez, ha gáz van. Azért senki se jön kérdést kiírni, hogy ma minden flottul ment, a kicsi átaludta az estét, nappal egy angyal volt, eldicsekedhetek vele?

Ezért lesz az az érzésed, hogy mindenki védekezés mellett lesz terhes, vagy évekig nem jön össze, minden baba hasfájós, kínlódik a fogzással, és egész este ébren van. :)

Pedig nem.

"hát én is néha rá fogom bízni a nagyira. Nem vagyok mazochista, hogy 0-24-ben én legyek vele és öngyilkos akarjak lenni a fáradtságtól."

Ha a nagyi örömmel vállalja, akkor jól teszed. Régen se csak az anya volt 0-24-ben a gyerekkel. Dédanyám valószínűleg meg is bolondult volna 9 gyerek után. Amikor több generáció élt együtt és a tágabb család is összetartóbb volt, akkor az volt a gyerekkel, aki épp ráért. Hozzáteszem, semmivel sem voltak életképtelenebbek vagy depressziósabbak, mint ma, mikor egész nap anyu-apu a kis "gyerekisten" kívánságát lesi, hogy vajon abból a pohárból kapja-e a kakaót, amiben őnagyságának megfelelő.

A kérdésre válaszolva:

nekem nem éri meg, nem is szeretnék gyereket emiatt. Elsősorban a szülés miatt, de azért sem, mert látom a környezetemben a kisgyerekes családokat. És ahol lazábban kezelik a dolgokat, azt az életet sem kívánom magamnak.

Nincsen baj a segítséggel, ha vagy futja rá (sitter), vagy az aktuális rokon, barát szívesen segít.

Valaki szereti és jól is oldja meg segítség nélkül is. Valakinek kell a segítség. Nincs ezzel semmi baj.

Nálunk pl nagyon sokat segít a nagyi, nem azért mert kell, hanem mert egy család vagyunk és imádja az unokáját, ő ezt nem segítségként éli meg. Így az első perctől kezdve nagyon aktív része az életünknek. Engem nem zavar és néha bizony jól jön.

Viszont az első időszak pokoli nehéz tud lenni, ha nincs segítség és nyersz egy hasfajós babát. Már önmagában a helyzet nehézkes, át kell állni agyban. Nem vagy egyedül, most már örökké lesz egy kis "csomagod". Sok mindent újra kell tanulni, pl hogy mennyi idő alatt készülsz el egy induláshoz. És mindezt úgy hogy ha nem eszik-alszik a baba, akkor két hét elteltével már kettőig sem látsz. Két hónap elteltével meg néha elcsodalkozol, hogy hogy vagy még életben.

Én az első két hónapbra nem is emlékszem, annyira fáradt voltam. Az agyam átkapcsolt túlélő üzzemmódra.

Minden korszaknak megvan a maga nehézsége és szépsége. Nyilván gyerek nélkül ezt nehéz elképzelni. De nem csak sírásból, és hisztiből áll az ember élete. A gyerek felrepít a legnagyobb magasságokba, majd letaszít a legmélyebb pokolba. Akár 10 perc leforgása alatt is. Ennek ellenére szerintem kevés szülő bánja meg a gyerekvállalást.

De természetesen a nehéz pillanatokban, mindenkinek eszébe jut, hogy "jaj hát kellett ez nekem?" ez tök normális reakció.

Az a helyzet, hogy több olyan nőt is ismerek, akik azért "túlozzák el" a gyerekneveléssel járó erőfeszítést, fáradságot, hogy nem lehet mellette semmi mást sem csinálni, stb, mert nem akarnak visszamenni dolgozni, illetve nincs öltetük, hogy mit csináljanak a gyereknevelésen kívül. És ehhez kell az önigazolás és az indok a világ felé.

Nem azt mondom, hogy mindenki ilyen, isten ments, de valahogy azok, akik dolgozó anyák, nem szokták nekem ennyire azt hangsúlyozni, hogy semmi mást nem lehet a gyerek mellett csinálni.