Sirni hagyas pro es kontra?

Elsővel egyetértek. Nagyon nagy lelki törést okoz a picinek a sírni hagyás. Egész életére kihat. Érdemes utánaolvasni Ranschburgnál, hogyan is működik ez.

Egyébként nekem mindhárom gyerekem velem aludt amíg picik voltak, a két nagyobb másfél évesen önként és dalolva ment a saját ágyába - megvártam, míg ezt igénylik és kész. A pici még csak egyéves, ő még velem alszik. Soha nem volt gondunk az altatással, sosem volt éjjeli sírás, hiszen tudták, anya ott van mellettük. Mi úgy oldottuk meg, hogy az aktuális picivel én egy kétszemélyes fotelágyon aludtam(alszom) a gyerekszobában. Elaltattam őket, aztán mehettem a dolgomra, át a hálószobába apához, vagy tévézni, bármi, a gyerekek nyugodtan aludtak, tudták, hogy menni fogok vissza hozzájuk. Amikor már elálmosodtam én is, akkor mentem a baba mellé aludni.

Nekünk ez nagyon bevált, ha újra kezdhetném, se csinálnám másként, nekem bőven megérte, hogy úgy volt három kisbabám, hogy soha nem volt alvásproblémánk.

Egy ekkora babánál még teljesen normális, hogy nem tud egyedül elaludni.

A sírni hagyást egyedül olyan esetekben tudom megérteni (bár ez sem helyes), ha mondjuk órákig tart az altatás, vagy mondjuk egy éjszaka alatt 20-szor felébred, és mindig ringatva kell visszaaltatni. Ilyen esetekben érthető, ha a szülőnek tele lesz a hócipője. De így, hogy kézben könnyen

el tudod altatni, szerintem abszolút nem "jogos" a sírni hagyás.

Az anyja vagy, az a dolgod, hogy megadd neki azt, amire szüksége van. És az altatás egy teljesen normális szükséglet egy ekkora babánál.

Az én kisfiam másfél éves, most is ölben kell elaltatni, de engem nem zavar, egyszer biztos elmúlik ez az időszak, nem hinném, hogy 16 évesen is majd nekem kell elaltatnom :)

Volt egy időszak, amikor nagyon nem akart aludni, ezerszer felébredt éjszaka, és kb az egész éjszakáink azzal teltek, hogy a férjemmel felváltva altatgattuk vissza, mindig vissza is aludt, de ahogy letettük, rögtön felébredt és ordított. Amikor már nagyon kimerültek voltunk, bepróbálkoztunk a sírni hagyással, amit azóta is bánok. Nem nyugodott meg, egyre jobban felhergelte magát, a végén már szinte fuldoklott. Többet nem próbálkoztunk vele. Átvészeltük, fáradtak voltunk, de kibírtuk.

Utolsó válaszoló, tévedésben vagy. Három napig tartott, amíg a kisbabád megtanulta, hogy hiába szólítja meg a világot, a világ sz...rik rá. Most még lehet nem látod a problémát ezzel, de ő szembesülni fog vele később. :-(

"- Megmondja a doktor úr, hogy nem szabad felvenni, mert akkor elkényeztetjük őt, hagyni kell, hadd sírjon – ennél tragikusabbat nem lehet mondani. Egy baba nagyon gyorsan meg tudja tanulni azt, hogy érdemes-e a megszólítani a világot, vagy tök fölösleges. És ezt egy életre tudomásul veszi. Ha megtanulja, hogy a világot érdemes megszólítani, mert a világ válaszol, ráadásul adekvát módon válaszol, ennél gazdagabb tanulmányi anyag egy életkorra nincs is.

De az ellenkezője is nagyon tanulságos. Amikor azt tanulja meg, hogy „teljesen mindegy, hogy én mit csinálok, mert nincs reakció”, akkor ezt is használni fogja az élete során, és nem fogja megszólítani a világot soha.

Nem véletlen, hogy az én vizsgálataim is mindig azt mutatták, hogy azok a babák, akiket fölvett a szülő, és éjszaka föl-alá járkált, szolgálatot teljesített, három éves korukra tüneményes, kíváncsi, kreatív gyerekek lettek. Kreatívak, mert a kreativitás nem csak intellektuális dolog. A kreativitás személyiségjegy, ahhoz elég bátornak kell lenni..."

(dr. Ranscburg Jenő)