Fogyás? Az egy dolog. De tudod szeretni magad úgy ahogy vagy?

Mindig szerettem magam, igazából nem is zavart az a 25 kiló, nem zavart semmiben, egészségtelen szintnek még nem tartottam, szép pedig sose voltam.

Aztán egy kicsit tudatosabb s főleg egészségtudatosabb lettem (addig is fontos volt az egészségem, de attól még infóhiány miatt rosszabbul ettem, ha nem is úgy, mint az átlagember, az azért elég borzalmas tud lenni). S ha már életmódot váltok, miért ne fogyjak le? Úgyis ideje elkezdenem tömegelni 40 felé haladva, ahhoz pedig előbb szálkásítanom célszerű...

A hasamért a sok kiló hájjal nem vagyok oda. De nem utálom (átvitten pedig kifejezetten szeretem a hasam :D szerintem ettem már annyit az életben, mint szolidabbak egy hosszú élet alatt). Ilyen és kész. magamat természetesen szeretem, milyen hedonista lennék, ha nem ;)

Sokkal komolyabb bajom van magammal, mint a feleslegem valaha is. S még amiatt sem utálom magam, hanem segíteni akarok magamnak, magamon... Kicsit vége a világnak, ha önmagam is ellenem van...

Úgyhogy legalább ilyen gondom nincs.

Utáltam magam, azért kezdtem el a fogyókúrát. Mindig volt rajtam egy kis túlsúly, depressziós voltam egy időben, ezért kezdtem el fogyókúrázni. Sajnos az úton sem éreztem jobban magam. Egyik pillanatban még szépnek, és vékonynak láttam magam, aztán iszonytatóan kövérnek és rusnyának. Próbáltam magam megszeretni, de nem ment. Egészen odáig fajult, hogy bulimiás tüneteket produkáltam, keveset ettem, néha viszont bezabáltam, aztán hánytattam magam, s még inkább depresszióba süppedtem. Aztán idővel ez csitult, és már csak sírtam és magamban szenvedtem, ha túl sokat ettem, de nem hánytam. Aztán sikerült ráállnom, egy rendes egészséges életmódra, de szinte kínoztam magam a napi 3-4 óra sporttal (hétvégén 6-7 óra), s mivel nem élveztem, magamat is utáltam tovább. Minden következtében testképzavaros lettem, alultáplált, semmi izom. Most felszedtem egy kicsit, de még mindig alultáplált, vagyok és még mindig utálom a testem, és még mindig, formásodni, főleg fogyni szeretnék. Jobban vagyok, mint régen voltam, de úgy érzem, még mindig túl sokat nyomok.

Én az mondom fogyókúrázni egy dolog, nem ördöngösség, de elfogadni magunk úgy ahogy vagyunk rohadt nehéz. Én irigylem, sőt szinte csodálom, azokat a túlsúlyos (egészségügyileg még egészségesen) embereket, akik képesek szeretni és elfogadni magukat. Az sokkal nehezebb.

#7: Részvétem, így pokolian nehéz lehet. Nekem a fogyás nehéz, hedonistaként, nagyon, főleg, amikor évek óta igyekszem, de aki még magát sem szereti, az különösen nehéz helyzetben lehet, ez egy elég negatív motivációt ad... Ráadásul nálad az egészségfogalmakkal is baj lehetett. Mert ha utálja az ember a kövérségét, az egy dolog, azt még bizonyára át lehet vészelni egy tempós, céltudatos, helyes fogyással (amin persze ront egy önutálat. bár lehet magunkat szereti, a kövérséget nem), de a kövérség miatt tönkretenni magát akármilyen mértékben, az azért hatalmas baj :(

Csodálatot személy szerint én pont nem érdemlek, ez ilyen születési adottság, mint a kiolthatatlan remény s önbizalom. Nem kell tennem érte semmit, van. Akkor is szeretem magam s bízom magamban, amikor már évek óta csődtömeg vagyok és mindent elrontok. Enélkül már nem élnék. (Ja, belső kritikusom azért van, él és virul s néha kegyetlen. Az összes többi énem mellettem áll s persze ő is, csak maximalistaként össze van zárva egy erősen tökéletlen lénnyel. Úgyhogy én úgy szeretem magamat s úgy vagyok büszke s egész OK az önbizalmam, hogy lesújtó véleménnyel vagyok magamról, immár igen régen. Akármeddig fenntartható ez nálam, csak nem esik igazán jól.)