Érdekelne, hogy a már nem túl fiatalok körében miért olyan nehéz a szakítás?

Mert ki tuja, hogy találunk-e még valakit magunk mellé és arra pedig nincsen garancia, hogy az majd jobb lesz, mint a mostani.

Egyedül élni meg sokan anyagi, lakhatási szempontok miatt nem tudnak, így marad a már ismert esetleg éppen nem működő kapcsolat, ami lehet, hogy öt év múlva megint működni fog, bármi lehet.

Az enyém a fáradtság.

38 vagyok, semmi kedvem nem lenne randizgatni, kiismerni már kiforrott egyéniségű férfi jó és rossz tulajdonságait.

Erre a korra minden férfi házas és gyereke van, a többi meg selejtes.

Még hogy selejtesek. És aki elvált, de nem lett gyerekük az már miért lenne selejtes?

Az akkor már élje le az életét egyedül?

Én inkább azt látom, hogy az emberek sokkal könnyebben lépnek ki, és adják fel a még menthető kapcsolatukat. Mert egyszerűbb a rosszat kidobni, és "venni" egy újat, mint megdolgozni a boldogságért. Akik benne vannak a rosszban, és se kilépni, se változtatni nem képesek, azok azt hiszem lusták, és gyávák. Vegetatívak, mint a növény. De vajon tud szeretni az, aki önmagát sem szereti? Mert különben miért él így?

Bocsi, h kérdésre kérdéssel válaszoltam.