Mit tennétek a helyemben? Válnátok? Vagy megpróbálnátok megoldani a helyzetet annak ellenére, hogy nekünk ez a kezdetektől fogva nem sikerül? Ő 30 éves, én 55 vagyok. Vigyázat, hosszú lesz!

Ő ázsiai, én hoztam el közel 9 éve, 8. éve vagyunk házasok. Megtanult magyarul, persze nem anyanyelvi szinten, de nagyon jól elboldogul, ügyes, jó érzékű.

A napokban kért meg sajnálatos módon, hogy adjam be a válópert, ez csak és kizárólag az anyagiak miatt van. Mondhatnám, soha nem veszekedtünk máson. Elmagyarázom.

Nem élünk rossz módban, sőt talán az átlag felett, de sajnos az említett téma kezdte ki a kapcsolatunkat. Én Őt mély szegénységből hoztam el. Interneten ismerkedtünk meg. Jogos a kérdés, hogyan lehet ha egyszer mély szegénységben éltek? Internet kávézóban dolgozott és egy társkereső oldalon lógott sokat. (én is)

Meglátogattam, rá egy évre a meghívó levéllel mentem, vízum, utazás, vízum hosszabbítás, 5 éves tartózkodási engedély, majd később végleges tartózkodási engedély a schengeni államokba.

Én dolgoztam, ő is dolgozott itthon a vendéglátásban, megtanult egy szakmát.

Sajnos a jólétben elfelejtette hogy honnan jött. Pedig mielőtt elvettem két dolgot kértem csak tőle: Ne változzon meg, és hetente egyszer takarítsa ki a lakást, velem közösen. Aztán sajnos vásárlási addikciók jelentek meg, miután elkezdett pénzt keresni. Aztán mivel én telente Ausztriában dolgoztam a vendéglátásban, szereztem neki is munkát. Kivittem Ausztriába magammal. Helytállt. Mivel ő már 2 teljes évet dolgozott Ausztriában segíti a családot is a mai napig. Ez persze nem lenne baj. De mit tettem én, az elején?... Én is küldtem már összesen kb 2 millió forintot, apránként, az első 3 évben, csepegtetve, majd egyszer egy összegben félmilliót, hogy vállalkozzanak, legyenek sikeresek és a vállalkozásba a leginkább rátermett vonja be a családtagokat is. Álljanak a saját lábukra. Nem lett belőle semmi, a pénz (pedig ez ott komoly összeg) elfolyt.

Aztán egy építési vállalkozó barátomat meghívtam magammal egy hónapra, szállodában laktunk, minden nap mentünk a családhoz dolgozni 9-től du. 2-ig, utána ügyintézések, anyagbeszerzés, vacsora, alvás. Megtoldottuk a kunyhójukat 3 szobával, azokat berendeztük, építettünk egy 7 méteres kültéri konyhát amit fel is szereltem, csináltunk zuhanyzót, egy hatalmas teraszt betonoztunk a nagy családnak, amit le is fedtünk.

Ausztria: Nos párom keresett a 2 év alatt 10-11 millió forintot Ausztriában, és (kerülve a veszekedést rég külön kasszán vagyunk) kiderült, ebből 2 millió van meg neki, úgy, hogy tőlem is csak kapott, el sosem vettem tőle és mivel vendéglátásban dolgozunk szállás, kaja 3x ingyen van. Tehát nagyjából semmire nem kellett költenie. Ha én dolgozok kint, havi 100 €-t költök, hisz mindenem megvan.

Persze tudom, keményen dolgozik, szorgalmas, jó szívű és még sorolhatnám. De nem tudom a szemét felnyitni, hogy az otthoni család csak szívja a vérét, (az enyémet már nem) s ebbe tönkre ment a házasságunk. Képzeljétek el, amikor kint náluk neki álltunk építkezni, a barátommal, első nap jött mindkét bátyja, és a majdnem sógora a környékről összeszedett napszámosok mellé. Másnapra egyik testvér elmaradt, harmadnapra a másik is. Negyednapra maradtunk a haverommal és a fizetett napszámosokkal. Hogy miért? Hogy hol volt a baj? Szerintem sosem találjátok ki... Fizetnem kellett a 2 testvérnek és a majdnem sógornak, ugyanúgy mint a többi idegen napszámosnak, mert így (kérdezték) miből adjanak enni a családnak?...

Tehát én fizettem mindent mindenkinek, hogy az Ő házukat építhessem. Ez volt 2014-ben és ettől fogva mondtam azt, hogy ennyi volt, én nem segítem őket tovább. Nincs az a pénz ami ne tűnne el náluk nyomtalanul. Volt 2 európai rabszolgájuk 1 hónapon át, de ők maguk azóta sem tették meg a legkisebb állagmegóvó munkálatokat sem, amik ott igencsak szükségesek volnának a nagy esőzések, tájfunok miatt. Életemben nem adtam ki ilyen boldogan kb 2 millió forintot, amennyibe az a hónap került, mert végre volt látszatja! Nem napsütéses holiday volt, hanem kőkemény fizikai meló a 35-38 fokos forróságban, ennyi idős koromra összesen nem dolgoztam annyi fizikai munkát mint ott akkor. De fantasztikus élményekkel tértem haza.

Szeretem a feleségem minden jó és rossz tulajdonságaival együtt, ő is engem, de ezt már nem tudom benyelni, hogy mi vagyunk, de már leginkább ő a családja rabszolgája. A szemét képtelenség felnyitni, mert az az ördögtől való aki kritikával él a családdal szemben. Ok mindig van kérni. Mindig van 1-2 beteg, kórházi ellátás, mindegy mi, bármi, mindig pénz kell. Hogy nem gondolnak arra, hogy van még 5 testvér, aki valamilyen szinten szintén részt vállalhatna a család fenntartásából.

Feleségem azt mondja, irigy vagyok, egyke vagyok (utóbbi igaz) és soha nem tudom épp ezért megérteni, hogy mit érez ő. De ha volna szorgalom is mögötte ott a rokonoknál, akkor már abból az összegből is lehetett volna vállalkozni, amit a westernunionnak kifizettem az utalásokért.

Váljunk el békességgel, (mert ha el fogunk, akkor úgy fogunk) vagy erőltessük még az együtt létet kompromisszumra való törekvéssel? Félek nem megy...